Kommunikációnak hívjuk azt a valamit, ami két ember között történik. Szavak, mondatok, gesztusok, jelzések, utalások. A másikban ez elindít egy láncreakciót, amit mi elég bénán, de érzésnek hívunk. Nekem az őszinte kérdésem először is az lenne; honnan a picsából tudom, hogy amit érzek az a valóság? Mert amikor megnéztem egy interjút, amiben az újságíró egy kamasz fiúval beszélget, aki szóvá teszi, mennyire mérgesen és gorombán néz rá a vele szemben ülő riporter, azt ő úgy fordított le, hogy ellenszenv, akkor egészen elgondolkodtam, vajon az igazat mutatja-e, amit érzek? Az újságíró válasza az volt, hogy semmi baja nincs a sráccal. Érti, hol a határ a valóság az érzelmek között? Sehol. Nincs határ. Vagy overthinker leszel, vagy belemászol a mókuskerekedbe, amiből majd csak a halál vagy jobb esetben a nyugdíj szed ki, ennyi meg egy bambi. Egyébként nem véletlenül mondják, hogy ne az érzelmeid irányítsanak téged, hanem te az érzelmeidet. Oké, ez így leírva baszott nehéznek tűnik, főleg mondjuk egy kicsit romantikusabb beállítottságú ember számára.

            Valójában az őszinteség témakör onnan jutott megint csak eszembe, hogy a minap elmentem egy baráti társasággal egy szórakozóhelyre. Nem, nem fogok „rendszerváltoztatás (nem rendszerváltás, mert állítólag úgy döntöttek!, hogy megváltoztatják a rendszert, nemcsak úgy megváltozott)  előtt születtem” stílust elővenni, hogy fúj kamaszok így, úgy, amúgy, folyton buliznak stb. Én szeretem a társaságot, a zenét, szeretek táncolni, oké, az alkohol is király dolog. Szóval éppen ezek miatt próbáltam eltekinteni a helytől, ahova mentünk. Gondolhatja mennyire sikerült, ha most erről írok…

            Egyszer olvastam valahol, hogy a magyar nemzet búval baszott és alkoholista. És ezt csak alátámasztani tudom. Képzelje el, hogy bemegy egy szórakozóhelyre, beáll táncolni, körülnéz, és azt látja, hogy mindenkinek mindene kint van, mindenki szomorú, unott, táncnak nem nevezhető mozdulatokat tesz és közben a tekintetével keresi, hogy kit smárolhat le. Komolyan mondom élő társkereső körülbelül. Én meg odamegyek a fekete ruháimban, mintha temetésről száguldottam volna be (halotti tor), iszok néhány pohár valamit, beállok táncolni. Hát nem nekem jön mindenki? Hát nem mindenki komor és bunkó? Körbenézel, és azt látod, hogy senki nem szereti ezt a zenét, ezt a helyet, ezeket az embereket, ezt a testet, ezt az életet. De akkor minek van itt? Insta story? Pipa. Halál mini szoknya? Pipa. Megujjazták a tömegben? Pipa. Nagyon jó, mehet haza, ügyes volt, ötös, és akkor most maradjanak az őszinte emberek és táncoljanak, ne csak lépkedjenek ide-oda. Nem is tudnak nagyobbat lépni, mert akkor egyből kint lenne a popsi, valaki letapizza, akkor meg megy a dráma, hogy hülye pervez fiúk, női egyenjogúság blablabla. Arról nem is beszélve, hogy az ember menekülve a tánctérről beszalad a mosdóba, ahol lányok hánynak a kukába, a csapba, te meg kezet mosni se tudsz, így csak állsz ott, hogy holnapra egészen biztosan göthös leszel.

            Nem azért romlott el a társadalom, mert az internet mindennapi szükséglet lett. Szarul használjuk, de ennyi. Azért vagyunk ennyire képtelenek elengedni magunkat még szórakozóhelyeken is, mert egyszerűen függünk másoktól. Megfelelési kényszerünk van, ami az önbizalomhiányból fakad. Ezért van az, hogy elmegy egy csapat kamasz bulizni, de semmi élményt nem visz haza. Nem tud. Nem tud, mert nem mer őszinte lenni, nem mer őszintén érezni, ezt pedig a villantós ruhákkal kompenzálja.

            Biztosan vannak kivételek. Biztosan vannak jobb szórakozóhelyek. Biztosan vannak emberek, akik azért vesznek fel kirívó ruhákat, mert tetszenek saját maguknak benne. Hangoztatnom kell sajnos, hogy akinek ne inge ne vegye magára, mert olyan kurva érzékeny világban élünk, valakinek azt mondom anyád, holnapra kórházban leszek, mert a számra mertem venni az édesanyját, akit egyébként ő maga se tisztel.

            Ha őszinte nonverbális kommunikációra vágyunk, nem megyünk szórakozóhelyre búval baszottak közzé. Nem éri meg költeni rá és elpazarolni egy jó outfit-et. Vagy lehet, csak akkor döntenünk kell, hogy ezt őszintén szeretnénk, vagy ő szintjükön.