Májusban a 12 fok olyan, mint anyukámmal beszélgetni a kiegyensúlyozott énképről. Kissé abszurd, mégis megtörténik. Valahogy így kezdődött az egész, amelett, hogy folyamatosan a laptopom búgó hangjánál kellett hangosabban gondolkodnom, egy esős májusi vasárnap anyukámnak és a húgomnak elmeséltem milyen új gondolatot tettem magamévá. 

Egy fehér ház vagyok. Pontosabban talán palota, minden fehér, a falak, az ajtó, az ablakkeret, agy ágyam támlája, a szőnyeg, még a parketta léc is. Ennek a fehér palotának folyamatosan nyitva van az összes ajtaja és ablaka, a szellő csak úgy ki-be jár benne. A szellő pedig gondolatok ezrei. Mi lehet gondolat? Például egy pillangó, ahogy elrepül előttem, vagy egy alter lány szettje, mikor elém ül a metrón, de lehet valakinek az elhangzó mondata is, hogy “fu, de fáradt vagyok”, stb. Ezek mind kis szellők. A palota házigazdája, azaz én, eldönthetem melyik szellőt zárom be a házba, melyiknél csukom be az ablakot, és akkor a fejemben úgy fogom érezni, hogy az a saját gondolatom. Azt a gondolatot megvizsgálva pedig kialakul egy érzés, amiről szintén azt hiszem, hogy az enyém, ez a kettő összeadódik és beépül a hitterendszerembe, azaz elhiszem  és köré húzom fel a személyiségem egy morzsáját. Ez a legegyszerűbb magyarázat arra, hogy miért önbizalomhiányos sok ember, vagy miért gondolkodnak magukról negatívan. Vegyünk egy nagyon egyszerű példát: ha valakinek kisgyerekként az anyukája vagy apukája azt mondja, de hülye vagy, hogy ezt nem érted, akkor az a valaki kisgyerekként bezárta a palotájába azt a szellőt/gondolatot, pedig nem is a sajátja volt. Kialakult a gondolat köré egy érzés, mondjuk a szégyen, és az a kisgyerek úgy nőtt fel, hogy soha nem engedte ki a szellőt, felnőttként pedig nem mer belevágni új dolgokba, mert azt hiszi hülye hozzá, pedig a szülei gondolatát tette csak a hittrendszerévé. Gyerekként persze, az ember ezeket nem tudja tudatosan megakadályozni, de felnőtt fejjel már a kezünkben van a felelősség, hogy dönthetek úgy, hogy kinyitom azt a kurva ablakot és tovább engedem a gondolatot, ami nem is az enyém.

Csodaszép kezdés lett, kicsit álljunk meg és gondoljunk arra a sok emberre, akiknek ezt el kéne olvasniuk, de sosem fogják. Mmm… oké, most már tovább léphetünk, megtörtént a pápaválasztás is, következő téma.

Néha felháborítónak tartom, hogy az iskolákban mennyire nem tanítanak nekünk semmit a női testről. Emlékszem egész életemben háromszor volt felvilágosító órám, az elsőnél 10 éves voltam és a védőnő elénk rakott egy képet, ahol egy nő meg egy férfi éppen szexeltek. Valószínűleg egy biológia könyvből lehetett, mert a testeknek a belső szerveit is láttuk. Én akkor gyerekként azt hittem a szex valami sokkal menőbb dolog, hogy egy limuzin tetején mennek el mekizni vagy ilyesmi. Kicsit sokként ért, mit ne mondjak, hogy se meki, se limo, egyszerűen az emberek összeteszik a csipőjüket. A második ilyen órán megmutatták nekünk hol fogunk majd szőrösödni. Az egyetlen, ami hasznos is volt az a harmadik, amin 16 évesen vettem részt, mikor a vendég orvos nő mű melleket rakott ki az asztalra és meg kellett keresni melyikben van csomó. Na azt hasznosnak találtam. Bár így utólag visszagondolva talán az első is az volt, ki tudja lehet még mindig abban a hitben élnék, hogy szex csak egy jó mekizés.

Azért érzem fiatal felnőttként kevésnek ezeket az iskolarendszer által felépített felvilágosítónak minősithetetlen egyoldalú beszélgetéseket, mert most mikor már évek óta élem meg a nőiességem, egyszerűen néha csak nem tudom mi történik a szervezetemmel. Senki nem mondta el például, hogy a krónikus stressztől felborulhat a ciklus, én meg megyek a nőgyógyászhoz, hogy biztos valami rákom van, ő pedig mosolyog, mintha egyértelműnek kéne lennie, hogy csak stressz. Semmit nem tanitottak meg a hormonműködésünkről sem, pár éve néztem utána, hogy a nők négy szakaszos hormonműködésben vannak. És az az igazság, hogy nem a világot okolom ezért. Hanem a férfiakat. Neem, viccelek nyugi, nem vagyok egy modern feminista picsa. Senkit nem okolok. Csak egy kicsit az iskolarendszert, elvégre nem az lenne a dolga az iskolának, hogy tök mindegy honnan jössz, itt egyenlően mindenki megkaphatja ugyanazt a tudást? Nem tudom az ingyen burgonya hogy van vele, de szerintem ez nem sikerült valami jól.

Hogy egy kedves szendvicsbe csomagolhassam ezt a bejegzést is, ezért elmondom, hogy szerintem mindenki nyissa ki a palotája ablakait, hagyja közlekedni a huzatot és térképezze át a saját hittrendszerét. Én is megtettem ezt és ekkor jöttem rá, hogy a bennem élő dinnye disznó megkívánja, hogy következő életemben egy virágzó májusi akácfa legyek.

Én az önfejlesztés híve vagyok, rengeteg könyvet olvasok ebben a témában, podcastek ezrét hallgatom miközben sminkelek vagy bekapcsolok egy filmet/sorozatot miközben megvacsorázom. Ezzel a gondolattal vettem fel a szemeszter elején egy tréninget is, aminek az volt a neve, hogy a verbális bántalmazás 47 fajtája. Gondoltam milyen király lenne, ha egyes szituációkban ezeket fel tudnám ismerni. Na hát a tanár, aki tartotta nem úgy gondolta, hogy ez az érdekes része, helyette egy panaszkodós, mindenki menjenelakurvaanyjába órát tolt le olyan kijelentésekkel megfűszerezve, hogy néha komolyan azt hittem felállok és megkérdezem: Ön jól van? Valójában ennek így kellett történnie, illik a bipoláris áprilishoz, a hónaphoz is lenne egy-két hasonló kérdésem.

A tréning végén egy borzasztóan érdekes és fontos kérdést fogalmaztam meg magamban (és hangosan is) szerintem, amin picit érdemes lehet elgondolkodni. Azt ugye mind tudjuk, hogy a trauma bár megmagyarázza a viselkedést, nem ment fel a felelősség alól. Egyből mindenki a bántalmazókra gondol, szegényeknek gyerekkorukban milyen szar dolgok történhettek, de hát nem menti fel a felelősség alól ez őket, miszerint megalázóan beszélnek a kollégáikkal, érzelmileg megőrjítik a párjukat stb. Ez teljesen egyértelmű mindenkinek. De mi van azokkal az emberekkel, akik mondjuk egy nárcisztikus csapdájában vannak. Örökké az áldozat szerepben kell ragadni? Neki nem lehet felelőssége? Neki nem lehet azt mondani, hogy értjük, hogy gyerekként a szüleid nem tanitottak meg az önszerelmre ezért szegény te mindig csak áldozat vagy, de ez nem ment fel a felelősség alól, hogy elkezdj dolgozni önmagadon és megtanuld otthagyni a mérgező kapcsolataidat? Ha ezt igy itt hagyom áldozathibáztató vagyok? Soltész Ian szerint a gondolataidból lesz a hittrendszered, azokból a szavakból, amiket magadénak vélsz. Ha elég sokáig mantrázod, hogy hülye vagyok a hittrendszereddé válik és kevesebb lesz az önbizalmad. Tehát ha a negatívat ilyen ügyesen be tudjuk építeni az elménkbe, a pozitívval is meg tudjuk tenni, vagyis az  alacsony önértékeléssel küzdő, áldozat szerepbe ragadt ember is fel tudja magát fejleszteni egy olyan szintre, hogy tisztelje magát eléggé ahhoz, hogy kilépjen az energiavámpírok karmai közül. És akkor az már felelősségvállalás, nem?

Ez volt az egyik kijelentése a tanárnak, aminél magasra szökött a szemöldököm: minden ember vagy bántalmazó vagy áldozat. A másik kijelentésénél kicsit el is kuncogtam magam, elvégre ilyen negativizmussal beszélni fiatalokhoz, akik éppen csak elkezdték a kis életüket szerintem borzasztóan röhejes: sajnos a ti generációtok már sosem fog olyan párt találni, ahol kölcsönös a bizalom és a szeretet, vagy ha igen az is nagyon ritka, hiszen egyre több a bántalmazó… de legalább ott vannak a barátok, akiket ugye mi választunk meg. Semmi baj, lélegezzen velem együtt az olvasó és tegyük fel együtt a kérdést: mert neked partnert az anyád választ vagy mivan? Szerintem a hölgy éppen elvált, mert ennyi panaszkodást egyetlen órán másképp nem tudok elképzelni, annyira mérges volt a világra és annyira vicces volt ennek szemtanúja lenni, hogy felnőtt emberek azt hiszik az ő világuk az egyetlen igaz, körülöttük forog minden és ha ők valamit igazságtalanságnak élnek meg, akkor mindenki más is szenvedjen. Ez a panaszkodás pszichológiája szerintem. Valamelyik nap egy kávézó teraszán ültem és mellettem két 35 körüli faszi beszélgetett:

• Na és hogy vagytok Icukával?
• Hát van mesélnivalóm, de nem akarok panaszkodónak tűnni.
• Hagyjad már. Nyilván magyarok vagyok szeretünk panaszkodni.

A panaszkodás olyan, mint egy negativ örvény, nem csak az kerül bele, aki meséli, de az is, aki hallgatja, a panaszkodásnak sosincs vége, mindig következik utána egy “ja, és…” vagy egy “ráadásul”. Kicsit szerintem az ego dumája, mintha valakinek az egója hirtelen dührohamot kapna és elkezdene pofázni arra buzdítva a te egódat is, hogy csatlakozzon hozzá. Ugye, hogy így már nem is olyan szép magyar “szokás”. Egyik kedvenc tavaszi tevékenységem a túrázás, amikor séta közben egyedül maradok a belső hangommal. Ajánlanám azoknak az embereknek is, akiknek az egójuk kurva sokat pofázik, hogy vigyék el megsétáltatni magukat, hallgassák meg belülről az elméjüket és, amit nem éreznek a saját gondolataiknak, ami nem felel meg a hittrendszerüknek, azt fogalmazzák át. Mondok egy példát: Jaj, képzeld el a kollégám azt mondta szörnyen lassan végzem a munkám és lusta vagyok, pedig ha tudná mennyi mindent szoktam csinálni rájönne, hogy nem is vagyok az. Valóban azt gondolom magamról, hogy lusta vagyok? Ha igen, akkor azért fáj a kolléga mondata, mert szembesítettek egy tulajdonságommal. Ha nem, akkor minek építem be valaki más gondolatát az én hittrendszerembe? És akkor tessék panaszkodásra szánt mondatot igy lehet néhány másodperc alatt átformálni… szívesen. 

Látja kedves olvasó, ma is tanult valami újat, most már csak a lezáráshoz kell átszellemülni. Ha tavasz, akkor piros tulipán, 2000-es évek eleji kedves zenék, bővülő szárú kék farmer, százszorszépek és egy tál gyümölcs a zongorám mellett. Legyetek kedvesek magatokkal, mert senki másra nem lehet áttenni ennek a felelősségét.

Sokan elfelejtjük, amikor beköszönt a tél, hogy a szervezetünknek a borongós hónapokban is meg kell adni az a rengeteg-rengeteg szeretetet, amit amúgy a meleg évszakokban megkap a természettől. Na hát ezzel néha az a baj, hogy az ember könnyen túl sok "én napot" tart és elkezdi túlgondolni az életét, vagy spiri cuccokba kezd, vagy egyszerűen a self care napoktól buzi lesz. Illetve elnézést, ezt a szót nem szabad használni, mert ebben a században mindenkinek tündérbogyónak kell lennie, hogy a társadalom befogadja.

            Én karácsony környékén veszek és kérek mindig ezer illatgyertyát, kedvencem a Wood Wick által gyártottak, amiket ha meggyújtasz, úgy ropog, mint a kandallóban a tűz. Az a baj, hogy a  barátom allergiás valamiért az intenzív illatára, a barátnőim pedig idegbajt kapnak a hangjától, szóval valójában csak egyedül használom őket, meggyújtom, magam mellé rakom és elképzelem milyen lenne gyertya életet élni. Najó igazából jógázok közben, de esküszöm, nem vagyok spirituális alkat! Az energia és kvantum szót csak a fizikában használom, szóval ne féljetek, nem akarlak lehúzni titeket pénzzel, hogy fizessetek nekem és cserébe drága ropogós gyertyák mellett energia tisztítást csinálok a kvantumfizika törvényeivel. A Wood Wick gyertyák mellett a Miamor termékeit is ki lehet próbálni, azt olvastam, hogy vegán, természetes anyagokat tartalmaz, szóval lehetséges, hogy a barátom azoktól nem tüsszögne. Visszatérve a jógára, szerintem az egyik legmegnyugtatóbb testmozgás. Csak arra figyelsz, hogy a légzésed összekapcsold a mozgásoddal és valamiért megnyugszol ettől, arról nem is beszélve az ízületi fájdalmakon mennyit tud segíteni, miután egésznap görbén ültél, álltál.

            Egyik kedvenc emberemmel arról beszélgettünk, miközben sétáltunk át a Szabadság hídon, hogy vajon létezik-e alkalmas életkor, mikor a legkevésbé hat károsan egy válás a gyerekekre. A húgom például négy éves volt csupán mikor a mi szüleink szétmentek, én tíz és bennem sokkal intenzívebb emlékeket hagyott, mint ő benne, nekem a stresszebb helyzetekben adott válaszreakcióim is visszavezethetőek oda. Az unokatestvérem most lesz 18, az ő szülei most költöztek szét és látom rajta, mesélte is, hogy mennyire szörnyű végignézni ezt. Ugyanakkor hiába következet ebből arra az olvasó, hogy akkor minél kisebb korban kell lennie a gyereknek, a féltestvéremék alig egy-két évesek voltak és rajtuk látom, hogy hatalmas nagy nyomott hagyott, pedig valószínűleg nem is emlékeznek rá. Tehát lehet a kérdés miértje nem a korban rejlik, hanem abban, hogyan kommunikálnak erről a szülők. Tud-e rájuk továbbra is támaszkodni a gyerek, biztonságban tudja-e érezni magát akkor is, ha csak anyával és akkor is, ha csak apával van. Magára kell-e vállalnia egy szülőszerepet a kisebb testvérei miatt. Lelkileg mennyire kell támasznak lennie a szüleinek. Ezeknek a helyes kezelése talán meg tudnák akadályozni, hogy egy kisgyerek vagy kamasz traumaként élje meg a szülei elmúlását. Olyanra is tudok példát egészen közelről, hogy a szülők együtt maradtak a gyerekek miatt és bár a gyerekek azóta rég felnőttek, már együtt öregszenek meg. De vajon hasonló hatással van-e valakire egy olyan közegben felnőni, ahol folyton feszkózás van, veszekedés, mint egy válás? És a szülők vajon tényleg azért nem váltak el, mert a gyereknek akartak jót, vagy csak gyávák voltak és féltek az egyedülléttől?

            A tavasz számomra mindig az újrakezdést jelenti. A január egy faszság csak azért mert új év, nem érzem az új ént. A költők valahogy sokkal jobban ráéreztek, hogy a tavasz az igazi ifjúság, a tél a halál, ellenben az internettel, ami a tél közepére teszi az újrakezdést az újév miatt. Jövő héten már újra lesz napsütés, 10+ fokok, több séta a szabadban, kevesebb jóga a szobámban, lassan a D vitaminnak a szedése is elhanyagolható lesz. Hát ki ne érezné jól magát? Tavasszal már kevésbé csinálnak ki idegileg a frontális lebenyi deficitben szenvedők (idióták) is.

            Tanulság a mostani hónapra, hogy keressetek vagy próbáljatok ki valami léleknyugtató testmozgást, gyújtsatok néhány télbúcsúztató gyertyát, vegyetek virágot, mert nemsokára nőnap, néha peidg nézzetek a szüleitekre kritikusabb, objektívebb szemszögből is, de ami a legfontosabb, hogy sose felejtsétek el: ők is emberek, nem szőke herceg fehér lovon és nem selyemhajú, mosolygós királykisasszony. Csak viccelek nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy mindenki menjen el kezeltetni magát, mert tele vagytok traumákkal! További szép tavaszt.

Az emberek hajlamosak azt hinni az egészséges táplálkozásról, hogy nem egészséges. Hogy egy korlátózó étkezés, szigorú keretek közé szorítva. Valószínűleg anyukám ezért mondogatja folyton, mennyire le szeretne fogyni, de mennyire nem bírja a diétát, mert nincs annyi önereje. Az egészséges tápanyagbevitel nem arról szól, hogy éhezek, hogy soha nem fogyasztok sütiket, hogy reggeltől estig lapos az ember hasa, hogy este hat után már nem eszek. De tényleg annyira szívesen megkérdezném az ilyen emberektől, hogy mert szerinted este 10kor a hamburger átforgatja magát egy tál zsírban még vagy mivan? Tanuljuk már meg, hogy nem azért kell helyesen enni,  hogy egész életedben bomba formád legyen, hanem hogy minél egészségesebb lehessen a szervezeted és meg tudjon küzdeni, mondjuk a betegségekkel. Mert az ember hajlamos megfeledkezni arról mennyi mindene megvan, míg egy szerette vagy ő  maga komolyan beteg nem lesz. Szóval légyszike figyeljünk oda kurvára a szervezetünkre, hogy minél tovább élvezhessük a körülöttünk élők társaságát.

            Az előző kis szösszenetben olyan szépen szóba került a vallás, gondoltam beszélgessünk egy picit még róla. Illetve én beszélek, az olvasó meg kénytelen meghallgatni. Vasárnap voltunk templomban, évek óta először, gyerekként katolikus miséket hallgattunk, de most reformátuson voltunk, és őszintén olyan sok különbséget nem véltem felfedezni a kettő között, talán annyit, hogy a katolikusnak sokkal inkább kézben tartott ütemterve van, míg a református inkább egy egyoldalú beszélgetés a pap részéről. Talán ezért is hívják azt istentiszteletnek és nem misének. Én nem tudom, hogy hiszek-e Istenben, vagy valamiben, ami minden felevett van és ő dönti el mizu legyen velünk és a világgal. Nekem túl szektás, mikor a pap azt mondja, élj így meg úgy és nagyon jó lesz neked a mennyországban. Miért? Persze az ember legyen kedves, segítőkész, empatikus, de ezek amúgy is kialakulnak gyermekkorban legtöbbünknél, hiszen ezek nem tulajdonságok, hanem alapvető emberi viselkedés jellemzők. Vagy annak kéne lenniük. Nem szeretem magát a felfogást, hogy most húzzuk meg nagyon a gatya derekát, hogy majd a halálunk után a legjobban élhessünk a mennyországban. Annyira kevés időnk van itt, nem arról kéne szólnia az életnek, hogy mindent kipróbálok, amit csak szeretnék, anélkül, hogy bűntudatom lenne, vajon helyes-e, vajon Isten elnézi-e nekem? És én nem csak úgy ideböfögöm ezeket, mint a kommentelők a videók alatt, rengeteg podcastet hallgattam és millió cikket/szöveget elolvastam, hogy elég tájékozott legyek véleményt formálni, ahogy a szakvezetőm mondaná; kutatást végzett a feladatmegoldás sikerességéhez. Szóval megkaphatom végre a szorgalmi ötöst??

            Egyébként nagyon ritkán tudom, hogy hiszek. Egy-egy pillanatra és valóban szép és könnyed, levesz az ember válláról egy kis súlyt, hogy nem ő a felelős, hogy a világban okkal vannak rossz dolgok és nem csak véletlenszerűen történnek tragédiák. Egyszer mondtam ki hangosan egy vallásos barátomnak, hogy annyira szívesen lennék én is hívő, mire azt mondta, hogy hát akkor csak higgyek Istenben. Én erre azt válaszoltam, ez nem teljesen így működik, hiszen a lapos Földben sem hiszek, ha valaki rám szól. Ő pedig összehúzott szemöldökkel annyit reflektált, hogy jó, de a Föld bizonyítottan nem lapos. Belátom kissé bicegő érvelés volt, talán a sokadik sör a gyomromban okozta ezt a párbeszédet. (De akkor is, nem teljesen hívőként számomra az Isten létezése éppen annyira bizonyított, mint a lapos Föld). Ezt a vallásos témát apukám mondatával szeretném zárni, mert szerintem igazán elgondolkodtató: Én nem azt gondolom, hogy Isten valaki, aki figyel minket fentről. Szerintem Isten az az érzés, amikor valaki segítséget nyújt vagy tesz érted valami kedveset és úgy érzed muszáj viszonoznod.

            Emlékszem egyszer későestig dolgoztam a színházban, annyira hosszú volt a darab, hogy még egy középkorú férfi is kijött és leült velem szembe az asztal másik oldalára. Majd rám nézett és kinyitotta a száját… aztán hosszú percekig be se fogta:

            - Magácska itt dolgozik?

            - Igen.

            - Huszon pár éves?

            - Igen.

          - A nagyobbik lányom is. A kisebbik csak 16, ő játszik a darabban azért jöttem el. Illetve jöttünk el én és a feleségem. Fu, olyan kegyetlen rossz. Mármint én értem, fiatalok, tapasztalatlan színészek, de ez a téma. Bár megnézhettem volna a jegyen a címet. A Bibliáról szól. Ami eleve egy hülyeség, hiszen mindenki tudja, hogy Isten nem létezik, ott a fizika, a kémia, a biosz… és a földrajz. Hülye az, aki vallásos. Az ország is ezekre az emberekre támaszkodik. Mármint Viktor. Maga Fideszes?

            - Nem.

            - Az jó. Akkora fos ez az ország. Régen minden jobb volt. Az én koromban, tudja? Akkor még az emberek tudtak beszélgetni egymással, tudtunk lakást bérelni, tudtuk finanszírozni a kis életünket. Fú, milyen jó is volt 20 évesnek lenni. Na, az volt az élet. Igen. Tényleg, a mostani fiatalok nem is tudom hogyan tudnak itt megélni. Nekem az összes lányom külföldre akar menni. Magácska is?

            - Nem.

         - Kegyetlen ebben az országban élni. És a globális felmelegedés? Itt van a nyakunkon, lehet, mire annyi idős leszel, mint én nem is lesz már Föld. Arról nem is beszélve, hogy saját házat nem tudtok már venni, infláció az egekben… Hah milyen jó volt fiatalnak lenni.Milyen jó volt 20 évesnek lenni!...hm... Na, visszamegyek a feleségemhez, tovább nézem ezt a rettenetet. Mikor is lesz szünet?

            - 20 perc múlva.

            - Az nagyon jó. Köszönöm a beszélgetést.

Azzal elment mellettem és megveregette a vállam. Én pedig ültem ott a filozofáló fejemmel, mennyi téma, mennyi vélemény, amikről ma már nem lehet tisztelettejesen beszélgetni, mert szereti mindenki kurvaanyázni a másikat, azt hívén, ettől az ő gondolatai lesznek tények. A faszi negatív világfelfogása pedig pont arra emlékeztetett, amire a vallás is. Hogy egyetlen életem van és annyit szeretnék kihozni belőle, amennyi csak telik tőlem.

            Mindannyian lassan korhadó sárga tulipánok vagyunk, egyszer csak eljön az idő, amikor már nem fogunk tudni többet a nap felé fordulni, csinos vázákban ülni, tavasszal újravirágozni. Nem panaszkodni akarok jól megtanulni, hanem egészségesen élni, tartalmas podcasteket hallgatni, igazi beszélgetésekben résztvenni, kreativitásra sarkalló könyveket olvasni. A nagynéném soha többet nem fogja tudni újraolvasni a  A boldog herceg - et Oscare Wilde-tól, pedig egyik kedvenc regénye volt. Helyette én olvasom újra, emlékeztetve magam, hogy… nem szabad ennyire melankolikus véget adni egy írásnak sem!

U.I.: Végszónak magamtól akartam idézni, de eszem bejutottak Szendrői Csaba szavai: „Aki magától idéz, az gyökér.”

Én szeretem megélni a nőiességemet és nem érzem magam rosszul, amikor valaki úgy állít fel ellentéteket a két nem között, hogy a férfiak az erősek a nők a gyengébbikek. Azonban huszonnegyedikén délelőtt ezt egy pillanat erejéig máshogy gondoltam, mikor is a benzinkúti mosdót keresve megálltam két ajtó előtt. Az egyiken egy pasi alak, a másikon egy nő… és egy babakocsi, és egy kerekesszék. Mármint én értem, nem volt elég helyiség, beraknak egy ilyen lehajtható kiságyat a kismamáknak. De a férfiakhoz amúgy a kerekesszékeseknek segítő korlátot így nem lehetett volna betenni? Vagy csak azért is éreztessük, hogy a nők a GYENGÉBBIK nem? Vagy túl gonosz ilyenre gondolni szent este napján? Igazából már megtettem, szóval tudom, hogy még messze a nőnap, de egy icipici feminista mozgalom lángja megcsillant a szívemben és úgy éreztem le kell írnom. Elnézést kérek a karácsony szellemétől.

            Szerintem a húszas évek tökéletesek arra, hogy mindent megkérdőjelezzek. Mondjuk úgy bármit, amit eddig evidensnek éreztem vagy komfortosnak, vagy csak így elgondolkodni ebéd közben, hogy vajon azért eszem-e a töltött káposztát, mert szeretem vagy, csak mert egyszerűen a szüleim által hozott ünnepi hagyomány? Ugyanígy vagyok most a vallással is. Nehéz európaiként nem keresztény szemmel nézni a világot, hiszen szinte mindenhol ott van, így lettünk edukálva. Egészen az ünnepektől a párkapcsolatokig. De kezdjük az ünnepekkel, mert talán az egy egyszerűbb téma, és ha csak valaki az olvasók közül nem mély keresztény, nem fogják leharapni a fejem a következő mondataimért.

            Nálunk a nevelőanyukám miatt sokáig jártunk templomba, míg amíg gyerekek voltunk, minden étkezésnél és lefekvésnél imádkoztunk, így megszoktuk, hogy az ünnepeknél is, mint mondjunk az advent, a gyertyák előtt elmormogunk egy imát. Aztán ahogy felnőttünk már csak magunkban mondtunk, később már keresztet sem vetettünk. Persze az ember olyan, hogy ha kétségbe van esve mégis csak valami felsőbb, nem létező erőhöz szól, mert a hit nagyon fontos része az létezésünknek és én is érzem, hogy mindenki picit elveszett tud lenni, ha nincs mibe kapaszkodnia ilyenkor. Apukám mondta egyszer és nagyon megragadt bennem ez a mondata; tök jó lenne, ha így adventkor hangosan imádkoznátok velünk. Nem azért, mert hisztek Istenben vagy sem, egyszerűen azért, mert tisztelitek az ünnepet és a hagyományokat.  Én azt hiszem, jobban hajlok afelé, hogy a világ kis részecskékből áll, amit sok kis részecske hozott létre, a világegyetem meg annyira hatalmas, hogy sosem fogom megismerni, a halál után meg nincs semmi, csak alvás örök időkig. Ilyenkor megértem Barbie-ra miért akadtak ki, amikor megkérdezte a többiektől, ők gondolnak-e a halálra, mert ha valaki nem hisz a gyermekfej által megálmodott mennyországban, kurvaijesztő a gondolat, hogy minden, ami most vagyok, egyszer csak nem lesz és a világ menni fog a tovább, egyedül az én kis világomnak lesz vége… Bár egy vagy két évvel ezelőtt írtam szerintem, hogy nem félek a haláltól és akkor tényleg így volt, mert amikor az embernek rendben vannak a kapcsolatai, rendben van önmagával, gördülékeny az élete, akkor tényleg nem tud félni, egyszerűbb vállat vonni, nem vitatkozni és annyit mondani, ha szerinted az elefánt repül, jól van, repülj el vele te is a picsába.

            Párkapcsolatok. Annyira jó ez a témakör, és tudom, hogy mindenki imádja, játsszátok itt a szerény, megfontolt emberkéket, miközben mindig mindenki mire a legkíváncsibb? Hát a párkapcsolati drámákra. Egyszerűen endorfint termel a szervezetünk, ha másokról hallhatunk történeteket, de ez rendben van gyerekek, esküszöm, pszichológus mondta, hogy egészséges! Tessék nekiállni „pletykálni” és elmondani a Julcsának, hogy szerinted ő a legédesebb bejgli, amivel valaha találkoztál, hogy aztán a Piroskának ő meg elmesélhesse, hogy ezt mondtad neki. Na, de kössük vissza a kereszténységhez a témát, mert ugye megígértem, hogy megint felidegesítek ma valakit. Nem hiszek a monogámiában. Illetve nem, pontosítok. Szerintem nem életszerű a monogámia. Oké, a monogámia erős szó, de valami hasonlóra gondolok. És tudom, hogy én is monogám párkapcsolatban élek, ahogy körülöttem mindenki, de akkor is szerintem nem egészséges, hogy egy valakit kell választani egész életünkre, és ha kicsit több kalandra vágynál egy idő után, akkor az már megcsalás és hitszegés. Miért kell megcsalásnak lennie, együtt, ketten nem lehet új dolgokat kipróbálni? Ez is valami, amit a vallás miatt vettünk fel, egy emberhez kötni magunkat majd bűntudatot érezni, ha válásra kerül a sor. Elgondolkodtató szerintem, hogy vajon ha nem keresztények lennénk, akkor is így gondolkodnánk-e a szexuális életről, vagy mint akár a perzsa férfiak kicsit mindenfelé kacsintgatnánk?

            Szóval ezer elnézését kérek, hogy így karácsony után gondolkodom ilyen dolgokon és nem azon töröm a fejem, hogy jövő évben mit csináljak, mivel építsem a kis életem tovább. Most akkor meg kéne fogadni, hogy jövőre kevésbé leszek pletykás? Vagy hogy jobban odafigyelek az egészségemre? Kevesebb koffeint iszok, és többet mozgok? Bár azt hiszem, a színházban a ruhatári a nagyszínpados előadásnál a meló felér egy tesi órával. Arról nem is beszélve, hogy az egy olyan mozgásforma, ahol nem azt érzem, hogy az a lelkemnek jót tenne, sőt néha kifolyik az agyam a helyéről, amikor elkezdenek velem vitatkozni, hogy nem olyan számú bilétát kaptak, ami nekik a szerencseszámuk.

            Esküszöm, két ünnep között már nem fogok többet pletykálkodni, pedig tényleg boldogság hormont termel, szóval tessék kipróbálni! Ez az újévi jó tanácsom mindenkinek. Meg a matcha. (csak az élénk zöld matchát igyátok, ha barnás fussatok bolondok!)

A barátaim nem szokták érteni, hogyan lehet a kávét egészen önmagéban meginni, tej, tejszín, cukor, méz nélkül. Az igazán jó kávé, amit az amerikai filmekben is látunk, amit csak úgy feketén kitöltenek a bögrébe és beleisznak, na az tényleg önmagában a legjobb, minden nélkül üt igazán. Ráadásul nem rég olvastam valami nőknek szóló magazinban, hogy a feketekávé az egészségre is jó hatással van (normál kereteken belül), figyeljél mert sorolom: Növeli a fizikai teljesítményt, serkenti az agyműködést, csökkentheti a 2-es típusú cukorbetegség kialakulásának kockázatát, segíthet a szívbetegségek megelőzésében, szerepet játszhat a rákos megbetegedések megelőzésében. Szóval igazából az, hogy finom, csak másodlagos, nem erre kell figyelni, amikor belekortyolsz. Szépen igyál bele és mosolyodj el: mmm de jó keserű, érzem ahogy hosszabbítja az életem, mmm megment minden betegségtől, mmm ó a ráncaim is eltűnnek, mmm. Gyanítom, hogy a Disney gonosz királynőknek is kávét kellett volna fogyasztaniuk bosszúállás helyett.

            No de nem is erről szerettem volna írni, mert bár szerintem érdekes téma, hogyan került a hétköznapi dolgaink közé a kávébab, morálisan attól még nem megkérdőjelezhető, és én szeretek olyan dolgokat boncolgatni, amik azok. Szóval, kezdjük a novembert egy jó kis könyvkritikával, hogy lássa az olvasó, hogy csak azért, mert valaki tud írni (első osztály), mert valaki ki tud találni egy történetet és szereplőket nevez el, attól még nem biztos, hogy jó könyv fog megszületni, sőt egyáltalán nem biztos, hogy valamit az hozzátesz az én értékrendemhez, világlátásomhoz. Márpedig a könyv lényege ez, nemcsak egy jó kikapcsolódás az olvasás, rengeteg mindenre nyitottabb leszel általa.

            Egyszer mondta nekem valaki; Ella, ha be szeretnél futni, mint író vagy gyerekkönyvet kell írnod először vagy egy nyálas, romantikus regényt. Na, hát ebből is látszik, hogy mire van nagyobb kereslet. Nyílván most a mesekönyvekbe ki fog belekötni, mindenkinek jó emlékei vannak azokról, anya/apa/nagyszülők olvasták még lefekvés előtt nekünk. A romantikus regények… huh. Könyvkritika következik a Vadvirágok magabiztossága című regényről. Gyönyörű cím, érdekes téma választás, merthogy az egész arra a koncepcióra épül, hogy egy kisvárosban élő 18 éves lány miként szeret bele egy 32 éves férfiba. Szerintem nagyon jól ki lehetett volna bontani, az író szerint miért nem számít a kor a szerelemben, vagy miért számít, milyen olyan akadályok vannak, amik mondjuk, két azonos korosztályú embernél nem merülnek fel, működhet-e hosszútávon, miként reagálhat a környezet. Szóval rengeteg mindenről lehetett volna írni és én azt is hittem, hogy ilyen irányba kanyarodik majd el a story, tekintve, hogy a könyv hátulján fel van tűntetve, hogy +18, azt hittem felnőttséghez méltó mély gondolatokat is találok majd benne. Ehelyett egy tipikus szenvedő, inkább kamaszoknak szóló dráma lett a könyvből, amibe az író a lehető legtöbb szenvedést próbálta belesűríteni, kezdve a szexuális bántalmazással, a daganatos betegségeken át a kiskori halálig, csakhogy éreztesse velünk mennyire is tragikus történetről van szó, és hogy a sok tragika ellenére két ember szerelme mennyire stabil tud maradni. Szerintem sokkal, de sokkal ütősebb lett volna a sok dráma helyett egyet kiválasztani, azt teljesen kibontani, az utolsó rétegeket is lehámozni róla, mert így olyan, mintha az író nem tudta volna, hogyan írjon, csak egy történetet szerette volna elmesélni és így az is lett belőle, mintha egy ismerőssel egy éve nem találkoztál volna és egy csésze kávé mellett próbálná elmesélni az egész elmúlt év eseményeit. Emellett nem ismerjük meg a karaktereket, felszínes képeket tudunk csak elkapni róluk, aztán már ugrunk is tovább a következő szenvedéshez, ami már megint irreleváns. A valóságérzetet is nehéz megtartani közben, nem érzem azt, hogy a valós párkapcsolati, családi, baráti problémákat egy új szemszögből ismertem volna meg. Bár az, hogy a főszereplő lányt a történet elején szexuális zaklatás érte, aztán nála egy sokkal idősebb faszival kezd el kavarni, szerintem logikusan összefűzhető. Ez a rész is tök érdekes lehetett volna, mi a pszichológiája annak, hogy kihez vonzódunk és kihez nem.

            Valószínűleg a könyv maga sok olyan emberhez eljutott, akik élvezték is, akik még nincsenek képben önmagukkal, esetleg kíváncsiak egy ilyen párkapcsolat működésére vagy csak úgy általánosságban a párkapcsolatok működésére, csak akkor sajnos a könyv nem lehet +18 (én értem, hogy a témák/szex miatt van feltűntetve, de akkor sem fér össze a történettel, a Szegény Párák című regény is +18, mégsem azt érzem közben, hogy a témaválasztás, a jelenetek ellentmondásosak lennének a korosztállyal, akiknek szánják) hiszen sokszor a kamaszok kíváncsiak hasonló témák könnyebb, kislányosabb oldalára, ami teljesen rendben van, én is megannyi hasonló lányregényt olvastam kamaszként és imádtam őket, de ha most újra a kezembe venném azokat, valószínűleg hasonlóan éreznék. Szóval picit sajnálom, hogy a Vadvirágok magabiztosság – át nem négy évvel ezelőtt olvastam el.

            Annyit szeretnék még így lezárásként mondani, hogy nem mindig lesz egy könyv jó könyv csak azért, mert meg lett írva. Egy történetet befejezni az kitartást igényel, szóval ezt elismerem, mert az is nagy siker, de nem válik minden író művésszé azért, mert született egy hosszabb kézirata. Írni bárki tud, mindenki tanulta, mindenki szokott fantáziálni, de úgy létrehozni valamit, hogy közben a saját világlátásomat adom hozzá, hogy írás közben esetleg rájövök bizonyos dolgokra és nem csak leírom őket, mint klisé, hanem egy karakter viselkedésén keresztül mutatok rá, na az művészet és akkor mondhatja el valaki magáról, hogy alkotótevékenységet folytatott. Szóval légyszike, aki írónak készül, ne féljetek a saját világotokat átadni, sokkal emberibb a történet, ha érződik mögötte az alkotó. Mert már minden történtet megírtak, attól lesz másabb, hogy te magadból mennyit adsz bele.

            Utószavaknak: igyatok kávét, mert kurva egészségesek lesztek tőle és Vadvirágok magabiztossága helyett olvassatok A felolvasó–t, mert sokkal mélyebbre hatol, mint 363 oldalnyi szenvedés, virágos borítóba csomagolva.

Én őszi gyermek vagyok. Szeretem az esőt, a hideget, a hosszú ruhákat, a fagyot, a havat. Nekem az ősz és a tél az otthonos évszak, meg néha a tavasz eleje is, amikor az még kedves és virágillatú, a május sokszor már inkább a nyárra hasonlít. Anyukámmal ellentétben - aki egyszer azt mondta, ő a nyarat szereti, mert akkor olyan jó meleg van – én nem gondolom a harminc-negyven fokos hőségről, hogy olyan jó lenne, de valóban a nyárnak is megvannak a szépségei, amiket három halmazba sorolhatunk: naplemente, vidék, vízpart. Ezekben benne vannak a jó borok, a barátok, a bogár muzsikák, a természet, a család, a biciklizés, a vízibicikli és sup. Minden más, ami a nyárhoz tartozik nem kedves nekem, nem tudom mi olyan jó abban, mikor olyan büdös vagyok, mint egy tesztoszteron dús 13 éves fiú és olyan a hangulatom, mint a 14 éves menstruáló húgomnak.

            Azt szeretem még az őszben, hogy végre elkezdődik a tanév. Nekem valahogy a nyár összegzése végül mindig így néz ki: 60% unalom, mert sokat (túl sokat) vagyok magányomban, 40 pedig várakozás, mert várom, hogy ne legyek túl sokat magányomban. Várom, hogy menjünk már, készüljünk már, csináljuk már, amit csinálni kell. Elkezdünk összepakolni, beülünk kocsiba, veszünk vonat jegyet, uccu neki, ott vagyunk megérkezünk, más ízű levegő, aztán pakolás, irány haza és előröl. Egészen addig, míg nagy nehezen végre eljön a szeptember, végre minden héten fel kell kelni egy adott időpontban, be kell menni az egyetemre, és végre nemcsak azt érzem, hogy egy főtt cérnametélttel próbálom a darts közepét eltalálni. Apropó egyetem. Váltottam. Sokáig gondolkodtam, hogy kéne-e egyáltalán vagy csináljam végig most már, de végül bátor voltam és arra gondoltam egye fene. Csak viccelek, első perctől tudtam, mikor tavaly beültem a három órás nyelvészeti órámra, hogy ezt soha többet. Ráadásul mind ahányszor azt hallom valakitől, hogy mennyire nem szereti, amit tanul, mennyire nem szereti a munkáját, arra jövök rá, milyen jó döntés volt. Merthogy azzal riogatnak minket gimiben, el kell döntened, hova mész tovább, mellesleg most azonnal februárban és tudd is pontosan, de ez nem így működik, ha csak valaki nem kapott az iskolában vagy otthon óriási önismereti kurzust, akkor nagyon nehéz eldönteni, mit is szeretnénk, mit is élveznénk. Ezt látom a családi összejöveteleken is, lassan mindegyik tesóm és unokatesóm a gimi vége felé tart és mindenki azt kérdezgeti tőlük, hogy mik lesznek, ők meg nem tudják. Állatorvos, mérnök, szociológus, közgazdász, történész, énekes, pszichológus, építészmérnök, filmrendező, rendezvény szervező. Kétségbeesünk, igen, mert ijesztő, hogy valamiről dönteni kell, ami a jövőm lesz, főleg úgy, hogy hirtelen kell a gyerekkori viselkedésből kilépni a felnőtt felelősségteljes magatartásba. Hogyan válnak a jaj, csak 800 forintom van, este egy sör? című délutánok most nem jó, fáradt vagyok mondatokká? Miért felejtjük el egyre jobban mennyire könnyű volt gyerek és kamaszként elhatározni magunkat valami mellett és miért kezdünk el felnőttként aggódni a részleteken is? Mintha nem lenne elég fájdalmas, hogy életünk egy negyede eltelt még vetkőzzük is le gyermeki, felelőtlen, döntésnek nem mondható cselekedeteinket. És le kell, le kell bizony vetkőzni, mert ilyen az élet és ettől lesz izgalmas, hogy mit hoz majd a következő 5 - 10 év.

Írás közben pedig mégis arra kell rájönnöm, hogy ez a téma nem ennyire karót nyelt, van időm dönteni, aztán elesni és újra dönteni, aztán kételkedni és újrakezdeni. Csak egy picivel több bátorság és talán egy kevéske rugalmasság kell hozzá. És ezek azok a tulajdonságok, amikkel anyukám nem rendelkezik, hiszen ha rendelkezne, belátná, hogy a nyár helyett a tavasz vagy ősz mellett kellett volna döntenie! És itt most visszakanyarodok az őszhöz, van egy gyönyörű szép narancssárga sálam, ami barna kabáttal/pulóverrel igazán hozza a szezon hangulatát. De nyugi ez csak pumpkin, nem FIDESZ. Bár jobban belegondolva az ősz színe talán nem is a narancs, hanem a vörös. Burgundi, hogy egészen pontos legyek. Onnan tudom, hogy ez az ősz színe, mert valamelyik nap, amikor sétáltattam a kutyit, megláttam az utcában egy családi házat, amin végigfutott a borostyán, nyílván október végéhez illő színekben pompázva. Na akkor jöttem rá, lennék következő életemben megvöröslött őszi falevél.

Ui.: olvassatok és nézzetek Szegény Párák -at, ugyanaz a történet két különböző oldalról megragadva. Ha egyszer lesz majd önéletrajzom pont ilyet szeretnék.

Meg ne tévesszen a cím - itt képzeljen az olvasó hozzá sok felkiáltójelet – a politikának a legkisebb elszórt morzsájára is csak ránéztem, annak a felét, ha megemlítem. Bezzeg a magyarok többsége azt a morzsát valamiért egy óriási habos-babos, négy akár öt emeletes esküvői tortának is látják. Az egyik fele társaságnak fújja, hogy a csokis emelet a finomabb, míg a másik az epreset tartja vonzóbbnak, én meg állok ott, hogy édes drágáim, ez a süteménynek hitt szemcse, még a hagynának se ízlene.

            Egyébként ugyanezt az allegóriát nagyon szépen rá lehet húzni a szeret, mint idegen szó definíciójára is. Sokan nem látják a mérgező kapcsolatok futóhomokszerű határait, az ember csak úgy belesétál ezekbe, aztán nem mászik ki belőle, mikor pedig már nem tud kimászni, mi kívülállók nézzük, hogy mit kezdjünk a homokkal. Na, én ugyanígy éreztem magam gimiben távolugrásnál. Figyeltem, ahogy az osztálytársak neki futnak, a homokban landolnak, majd leveszik a cipőjüket és szórják ki belőle a homokot. Én meg ott álltam, hogy köszi nem. Mi a garancia arra, hogy nem kell újra beleugrani, miután már kiszórtam a cipőmből? Vagy, hogy az összes apró szemcsét sikerült kiszórnom? Semmi. Ezért voltam feltűnően sokat beteg a tesi órák közeledtével (almost true story).

            Tehát Csernus Imrének megjelent az új könyve, éppen a választások alatt, melynek címe: A Magyar. Én hatalmas potenciált látok arra, hogy néhány év múlva majd a miniszterelnök úr is leül a kis könyvespolca mellett elrejtette székébe és elkezd írni egy könyvet ugyan ezen címmel. Vagy esetleg A Brüsszel se lenne rossz. De hát megígértem, hogy nem politizálok, mert Magyarországon, ha valakinek elkezd kikristályozódni a véleménye, az vagy buzi baloldali vagy jobbára hülye jobboldali. Ez a nap kérdése, inkább lennel okos, de buzi, vagy inkább hülye, de hetero?

            Nem rég tapasztaltam, hogy a felelősségvállalás lehet sokrétű is. Erre Csernus azt mondaná, hogy ülj le, egyes, de ha jobban belegondolunk, van benne némi ráció. Példa gyanánt van egy személy, aki elmúlt már bőven negyven, van mondjuk két gyereke, elvált, nem túl gazdag, de nem is szegény. Na, ez a személy gyermekkorában nem kapott elég bíztatást, nem bíztak benne a szülei, sőt a szüleitől is azt látta, hogy igazából azok se bíznak magukban, soha nem kérnek bocsánatot se egymástól, se a gyerekektől, soha nem lehetett a gyereknek saját véleménye, gondolata, de még eseménye se (mint szülinap stb.) Na most ez úgy néz ki, hogy az adott személy így egy felnőtt testben ragadt kamasz maradt, akinek kicsapongó érzelmi intellektusa van, nincs önbizalma, nem tud a saját gondolataiért és tetteiért felelősséget vállalni. Így ekképpen a szülőség fogalmát nem igazán elégíti ki. Gondoskodni, már megbeszéltük drága, nagyon egyszerű; megeteted, megitatod, adsz neki egy takarót és életben marad. De a szülőség nem ennyi, és ezt basszák el nagyon sokan. A szülőséghez sokkal-sokkal több felelősségvállalás kell. DE (és itt jön a nagybetűs de) vannak szerepek, melyekhez elég ez a picike is. Például a nagynéniknek, nagybácsiknak, nagyszülőknek, unokatesóknak. És lehet, hogy az adott személy, akiről beszélünk, ezekben a szerepekben nagyon szépen helyt tud állni, de egy nagyobb feladatnál sajnos nem. Azt azért fontos megjegyezni, hogy a trauma bár megmagyarázza a viselkedést, nem fog felmenteni a felelősség alól.

            Na és akkor egy kis önszeretet a napra, elvégre rólam beszélünk, és itt mindig nagyon fontos a felelősségvállalás mellett az önbizalom is. Ez egy tapasztalt dolog, nem brit tudósok által kifejlesztett pszichológiai kísérletek eredménye, hogy az önszidalmazás, önmagunkról való negatív beszéd nem csak ránk van káros hatással, de a környezetünket is súlyosan meg tudja változtatni. Nagyon fontos, hogy leszokjunk a testünkről való pofázásról, már elnézést, de tényleg. Ha sokat hangoztatod, hogy hülye vagy, ehhez-ahhoz nem értesz, miért csodálkozol, ha utána valaki nem bíz meg téged dolgokkal, mert úgy érzi, te úgy se értesz hozzá? Ha sokat hangoztatod, hogy dagadt vagy, csúnya a bőröd, a fogad, az arcod miért csodálkozol, hogy az emberek eltávolodnak tőled, mert nem akarnak egy pulzáló negatív buborékban ragadni.

            Tehát új lecke: csak és kizárólag olyan megjegyzéseket kéne tenni a saját és mások testére, amin 5 perc alatt lehet változtatni. Pl: étel maradt a fogad között, lefolyt a szempillaspirál, wc papír ragadt a cipőd talpához stb. Sokkal szebben fogunk viszonyulni sajátmagunkhoz, ezáltal pedig a világ is hozzánk. És, ha már mi is szépek vagyunk, meg a világ is, nem számít az a morzsaszem, hiszel róla, amit akarsz, leszel buzi vagy jobbára hülye, elfogadod magad, megszereted a gondolkodásod és végül egy picikét csinosabb nemzetet faragunk magunkból.   

Azért szeretem az márciust és az áprilist, mert olyankor érzem igazán, hogy itt a tavasz (dagad a f@sz), elkezdenek végre nyílni a virágok, mindenhol virágillat van, lehet menni a Dunakanyarba tulipánszüretre, egyre többet süt a nap, és megérkezik az az idő, amit én úgy hívok: a tökéletesség. Amikor se nem fázol, se nincs meleged, egyszerűen csak jól vagy. Na hát ezzel az érzéssel idén én nem tudom mi a franc történt, merthogy márciusban kinyíltak a tulipánok, áprilisban az orgona (!), ráadásul még az a kurva nyárfa is neki állt szórni a kis pollenjeit, hogy az arra allergiás emberek ne tudják élvezni a kedves tavaszt. Nem baj, mindig azzal érdemes megelégedni, ami van, tehát vasárnap a 30 fokkal hétfőn a 12-vel. 

            Én nagyon szeretek a párkapcsolatokról beszélgetni (épp oly szeszélyes némelyik, mint a tavasz), mások aktuális problémáit meghallgatni, a saját aktuális dolgaimat diszkréten elmesélni, és hát aztán most már írhatok is róla, mert nekem is lett ilyenem! Szerintem a legfontosabb mindig az, hogy tisztázzuk magunkban, emberek vagyunk, akiknek vannak jó és rossz tulajdonságaik, vannak szerethető, kevésbé szerethető és egyenesen idegesítő dolgaik. Mindannyian hozunk valamit otthonról, szokásokat, hagyományokat, tényként kezelt gondolatokat, amik igen is ütközhetnek a másikéval egy kapcsolatban- Ez így van rendjén, sőt picit ettől izgalmas. Sértettséget érzünk, ha valaki közömbösen áll egy olyan témához, ami nekünk fontos. Vagy ha valaki nem úgy reagálja le az érzéseinket, ahogy az a mi fejünkben volt. Ezek általános dolgok, mégis rengetegen vesznek össze ilyen apróságok miatt. A szüleim is nagyon sokszor kapnak össze olyan dolgokon, amiket én nem is értek, hogyan lesz vita téma, hiszen egészen egyszerűen csak két ember világáról van szó, ami hirtelen nem tud kompatibilisen viselkedni a másikéval. Tavasszal egyébként a legszebb erről beszélni, az egész természet kanos, így az emberek sem kivételek ez alól, mindenki szerelmes szeretne lenni vagy az, aztán ahogy az egész átfordul forró majd elmúló nyárba úgy mi is kiszakadunk a rózsaszín ködből. Ilyenkor érdemes eszünkbe jutnia, hogy mindenki ember és minél inkább az eszünkbe vésni azt, amiről az előbb pofáztam.

            Mostanában azon kapom magam néha, mikor az internetet görgetem, hogy mindenkinek van már legalább egy kiadott zenéje vagy írt már legalább egy könyvet, amiből aztán 100 példány ott pihen a libri polcain/raktárában. Igazából biztosan szuper érzés lehet azt mondani, hogy van valamim, amit én csináltam és az emberek láthatják. Ez Újpalotán úgy néz ki, hogy az ember odaszarik a másik küszöbére, aztán hoppá egy kis suprise, de hát ugye ízlés kérdése ki mit szeret megosztani a nagyvilággal. Visszakanyarodva a témához, azért szomorú picit, hogy már bárki megoszthatja a saját kreativitását, még ha az néha nem is az, mert így az igazán jó teljesítmények eltűnnek, vagy elő se kerülnek. Például a wattpad vagy egyéb hasonló oldalak tökre működhetnének, de az emberek valamiért a könnyű, olcsó, extrán toxikus kapcsolatokról szóló regényeket olvassák (nyilván hiszen mindenki ezekkel a történetekkel tud együttérezni), így azokra figyel fel nagyobb közönség és kerül kiadásra is esetleg. De tényleg, valamiért még mindig a macsó férfiak, a mérgező személyiségek, a flegmázás, az arrogancia veszi le az olvasókat a lábukról, a zenéről nem is beszélve, én már néha a fejemet fogom, mikor az előadónak nem is hallatszik a hangja, csak a recsegős autotune, amit ráraknak, mintha egy kamaszodó kisfiú énekelne, aki éppen mutál és nincs egységes hangsávja. Ez volt a panaszkodás helye, köszönöm szépen. Egy utolsó gondolatot még, egyszer mondta nekem valaki, hogy írni érzésekről, megtörtént és kitalált eseményekről bárki tud, DE ízlésesen átívelni egy allegóriát a szöveg egészén, arra csak egy szerző képes.

            Tehát így a tavasz maradék 24 napjára annyit tanácsolnék, hogy erősítse szépen mindenki magában azt a gondolatot, hogy ember, de nemcsak ő, hanem mindenki, akivel kapcsolatban áll, így elkerülhetőek a kisebb megsértődések és mindenki nyugodt lehet. Emellett nézzétek újra a Hobbit és Gyűrűk ura filmeket, mert ha már a Harry Potter az őszé, akkor a tavaszé legyen a kicsi Gollam. Illetve, keresni kell valami olyan területet az életben, ahol „szerző” lehetsz te is. Pontosabban a kell helyett inkább azt mondom, jó, ha találsz olyat területet… elvégre most tanultam meg Csernustól, hogy a kell szó görcsös, aki azt hiszi valamit kell csinálnia, az görcsös, és a kurva stresszt el kell engedni, mert az a legfőbb hajlamosító minden betegségre. Én meg csak egészséges olvasót szeretnék itt látni. Jó, ez nem teljesen igaz, mert emberek vagyunk és túl könnyen kapunk el mindenféle faszságot, de a lényeg az átvitt értelmű üzenetben van, amit remélem minden szerző palánta megértett itt a végére.

Olyan kurva furcsák az emberek. Nem az a megfelelő szó, hogy mások, mint én, mert valóban azok, de ha valamelyik amerikai azt mondja neked, a Föld lapos, te nem mosolyogsz, és arra gondolsz: jól van, hát ő csak más, hanem arra, hogy hú bazmeg. Érti a különbséget, kérem szépen? Tökéletes példa, mikor a húgom egy csavart fagyis kürtöskaláccsal a kezében állt a zebra előtt, mellette én, majd beállt elénk egy józannak kinéző 30-as faszi félrehajtott fejjel és megjegyzte, hogy milyen nagy a fagylalt. Aztán megkérdezte, hogy finom-e és hogy hol vettük. Zöld lett a lámpa, mi átmentünk a zebrán (természetesen azért útbaigazítattuk), a csávó meg ott maradt és akkor kibuggyant egy csepp értelmiség a számból, azzal a felkiáltással, hogy mi a fasz?! Érti, erre gondolok, mikor azt mondom, furcsák az emberek.

            Valamelyik videóban láttam, vagy valamelyik könyvemben olvastam (már nem emlékszem), hogy a húszas évek az új tinédzser évek. Amikor belegondolok, hogy soha többet nem leszek kamasz, nem tudom ki, hogy van vele, de én kicsit azért megkönnyebbülök, tehát hogy még egyszer azokat a szorongásos, büdös, pattanásos éveket, köszi nem, egyszer átélni nagyon szép volt. Mint egy unalmas könyv, elolvastam, de többet nem veszem elő. Ellenben, ha a gyerekkoromra gondolok óriási vágyódás van bennem, illetve egy kis együttérzés is a pelenkás babák felé, mert én is éppen úgy érzem magam a fiatal felnőtt korszakomban, mint ők. Sírni, aludni és enni szeretnék. Folyamatosan!

            Másrészről viszont megnézve a kamasz éveket, annyival egyszerűbb volt. A felnőttek olyan álszentek és hazudozósak, folyton elfoglaltak. Saját magamon és környezetemen veszem észre, hogy egyre kevesebbszer találkozunk a haverokkal, egyre nehezebb összehozni találkákat, mindenki éli a kis életét. Nekem nem jó a kedd délután, mert külön órám van, neki nem jó a szerda, mert sokáig van egyetemen, harmadik csütörtökön jogsit szerez, negyedik pénteken estig dolgozik. Szombat kiesve, mert ő a barátjánál alszik, a másikat a barátnője nem engedi el, esetleg céges vacsi, esetleg extra tanulás zh-ra. Vasárnap senki nem akar kimozdulni, mindenki aludni és tévézni szeretne. A hétfőkről meg nem beszélünk, mert akkor úgy is mindenki a haját tépi. Ilyen okokra hivatkoznak a felnőttek. Vagy nagyon megszokott lerázós szöveg még a „nagyon elfoglalt vagyok mostanában, tényleg, magamra nincs időm, majd megbeszéljük, mikor fussunk össze” aztán látsz egy instant képet róla valahol, hogy valakikkel sörözik. Vagy csak nem írnak vissza az oké, mikor kérdésre. Borzasztó, de tényleg, tiniként miért volt sokkal egyszerűbb, miért tudtuk azt mondani, áh most nincs kedvem ehhez. Mintha muszáj lenne, kimagyaráznunk magunkat az amúgy egyértelmű helyzetekből. Mivel egy kapcsolat csak akkor marad kapcsolat, ha mindkét fél gondosodik róla. Nem elég az egyik, nem elég csak napfény a virágnak, hogy nagyra nőjön. Ha nincs víz, nem lesz ez több ismeretségnél. Márpedig úgy néz ki, a felnőtt világ sokkal inkább szól arról, mennyi mindenkit ismerek, nem pedig arról, hány igaz barátom van közül.

            Arra buzdítanám a velem hasonló korúakat, hogy kicsit legyünk már kevésbé fontosak és figyeljünk azokra a dolgokra is, amik igazán örömöt tudnak adni. Igen jól látja az olvasó, ez egy olyan bejegyzés lett, ahol lényegében azt mertem kijelenteni, hogy én normális vagyok, mindenki már pedig kurva furcsán viselkedik!