Csak nekem hihetetlen, hogy amikor megismerek valakit, kialakítok róla a fejemben egy képet, majd nem sokkal később kiderül, egyáltalán nem felel meg azoknak a gondolatoknak, amiket a külvilág fele mutat és amit az hisz róla? Erre mondják azt, hogy mindenkinek három személyisége van. Van egy, amit te hiszel magadról, amilyen szerinted te vagyok. Csúnya, dagadt, élő (akinek nem inge...). Van kettő, amit a többiek körülötted hisznek rólad. Szép, formás, boldog. És van a három, hogy te milyen szeretnél lenni, de valójában nem vagy olyan vagy nem tartasz még ott! Ez nagyon súlyos mondat, mert ha az emberi akaraton múlik, bármin lehet változni. Lehetek bátrabb, műveltebb, egészségesebb, bármi, ami csak lenni akarok.

            Az ember nagyon ügyesen hárítja a felelősséget és elhiteti önmagával, hogy szegény ő, átverték, hazudtak neki, áldozat, valaki szeresse már, mennyi rossz dolgot kellett elviselnie, most már valaki igazán törődhetne vele. És akkor ez megy majdnem két évtizedig, természetesen soha nem fogja semmilyen külső figyelemmel betölteni azt az űrt, amit az önutálat hagy maga után, akkor jön rá az illető, hogy szarik bele, ő nem fog senkinek könyörögni, hogy szeresse, hogy törődjön vele, hogy figyeljen rá. Elkezdi szépen felépíteni azt, amihez eddig nyuszi volt. Majd észreveszi, hogy már nem csúszik térden senki előtt, hogy már nem érdekli, mit gondolnak róla, ha egyedül táncol az utcán. Amúgy tényleg kit érdekel? Életedben nem fogod többé azokat az embereket látni, mindenkinek meg van a maga gondja, mindenki azt hiszi, kurvára az ő élete a legnehezebb, gondolkodna tovább 2 percnél azon, hogy a csaj vagy csávó miért táncol egymagában?

            Én csináltam ilyet. Nem is egyszer. Egyszerűen hagyni magadat élni a legjobb dolog a világon.  Táncolni anélkül, hogy mások is hallanák a zenét. Mert amikre majd emlékezni fogunk, azok nem a túlgondolt szituációk lesznek, hanem az élmények. Itt voltam, ott voltam, őt ismertem meg, ebbe az emberbe szerettem bele, vele táncoltam, vele keféltem. Nem azt mesélem majd el, hogy arra gondoltam, mi van, ha mindenki engem néz, ha ilyennek gondol, ha túl szőrősnek tart, ha túl telt vagyok neki, ha túl lapos vagyok neki, ha izzadok, ha sápadt vagyok… senkit nem érdekel ez. Senkit. És tudod, miért nem? Mert mindenki pont ugyanezekkel a gondolatokkal küszködik. Senkit nem érdekel te nyűgöd. De ha például végig táncolod a várost, mert úgy érzed mmm, akkor már lesz kisugárzásod. Ki ez? Vonz!

            A kedvencem azok a kifogások, amikor valaki azt reagálja egy társalgás közben: neked könnyű ezt mondani. Nem. Senkinek nem az. Neked könnyű kifogást, kibúvót keresni. Kurvára sokkal könnyebb utálni magadat egy életen át, mint elfogadni, hogy az én hibámból tartok még mindig ott, ahol. Az én anyukám nagyon komoly önbizalomhiánnyal küzd. És azt vettem észre, hiába vesz pszichológia könyveket, hiába jár pszichológushoz, költi a húszezreket, hiába ül le beszélgetni vele bárki és akárki, mondja el szépen, kedvesen, hogy mit kéne csinálnia szerinte, nem halad egyről a kettőre. Vajon lehet-e szépen mondani, hogy kurva jó vagy? Emlékszem az egyik fizika faktos témazáróra, mikor kiosztották és megkérdezte a tanár, hogy 10-ből hány pontot értem el a feladatnál. Mondtam, hogy nyolcat. Mire rám üvöltött: azért mert okos vagy! Én zavaromban mosolyogtam, a többiek bekussoltak mögöttem és felkapták a fejüket. A tanár meg csak megvonta a vállát: az önbizalomhiányosoknak csak így lehet megmondani, hogy jók. Mellesleg az volt az egyetlen dolgozatom, aminél ilyen kiemelkedő pontot értem el az első feladatrészben. És az utolsó is.

            Ott ülsz, hallgatod, ahogy panaszkodik sokadjára, szidja magát, az életét, te meg már nem tudsz szépeket mondani. Egyszerűen leinted: fogd már be, csodálatos vagy, ha nem így érzed, tegyél azért, hogy te is meglásd végre. Na, most pedig hajtsd fel a maradék sört és táncoljuk