A minap utaztam a buszon, természetesen fülhallgatóval a fülemben, mikor is arra lettem figyelmes, hogy a velem átlóban ülő idős hölgy hátrafordul egy fiatal sráchoz, majd megkérdezi tőle: és már tudod, mi leszel, ha nagy leszel? A fiú pedig valami rendkívül impozánst mondhatott, mivel a nő arcán büszke mosoly terült szét. Sajnos a választ nem hallottam, mert a busz ráfordult Budapest egyik legjobban lebetonozott utcájára, ahol kicsit trambulinban éreztem magam és inkább figyeltem arra, hogy az ülésen maradjak, mintsem, mi lesz a srácból, ha elvégzi a gimnáziumot.

            Szerintem nem nő fel úgy ember, hogy ne kérdeznék meg tőle, mit tervez a jövőben. Mintha mindenkiből naptárat szeretnének csinálni, aztán meg sírunk, mert szarunk a nyitott és spontán fogalmak jelentésére. Én őszintén bevallom, nem tudom van-e jó válasz erre a kérdésre. Amikor elmész egy családi összejövetelre - esküvő, szülinap, Icuka néni temetése -, ahol még az a fura vörös hajú nő, tudod a harmad unokabáttyád lánya is jelen van, és megkérdezik mik a terveid, na az az a pillanat, amikor mindennél hangosabban kezdenek el forogni a fogaskerekek a fejedben. Mit kéne most mondanom? Ha azt mondom, hát még nemtom’ megrázzák a fejüket és céltalannak neveznek. De ha azt mondom, író, hitetlenkedve szólnak anyámnak, hogy az elszegényedést tervezem. Mit akarsz te bölcsész diplomával? Legyél inkább mérnök vagy informatikus, azok sokat keresnek, majd fizetheted a nyugdíjamat. Az ember pedig ott áll, kezében a szelet csokoládétortával, vagy az álmának maradványaival, amit ügyesen, kedvesen a földhöz csesztek neki. És milyen aranyos ez a vörös hajú nő, akit még mindig nem ismerek, azt mondja legyek nyitott, de édes, hogy egyem a zúzáját.

            Apukámtól egész kamasz koromban azt hallgattam; lányom bármi lehetsz, ami csak lenni akarsz, de akkor már légy oly kedves és kétszer annyi energiát tegyél bele, mint az átlagember.

            Miért hisszük azt, hogy bárki is jó tanácsot tud adni nekünk? És itt a bárkin van a hangsúly. Eleve mindenkit annyira érdekel a jövőm, mintha garantálnák, hogy túlélem az érettségit. Az a vicces, hogy valójában nem érdekli őket, mit fogsz csinálni. Általában csak szeretnék megosztani a saját gondolataikat, a kurva jó tanácsokat, majd a végéhez odateszik, hogy enyhítsenek a lelkiismeretükön, de ez a te döntésed. Igen, tudom. Nem azzal van bajom, ha kilátástalan vagyok, és úgy fordulnak felém ötletekkel, olyankor a segítőkészség a cél. Egészen más az, amikor a saját elképzeléseimet rombolják össze, mert ők több évet éltek már a világban. Hozzáteszem, az inkább túlélés volt, mint sem valódi létezés.

 Az irodalomtanárunk azt mondta senki ne legyen bölcsész, az emberi erőforrások és kommunikációs szakok hülyeségek. Én kérek elnézést, de önnek milyen diplomája is van pontosan? Jaaa, hogy bölcsész. Oh. Jaaa, hogy van még négy másik diplomája? Oh. Jaaa, hogy ennek ellenére még mindig egy iskolában tanít, közben pedig szidja az alulfizetett állását? Oh. Soha ne fogadj meg olyan embertől tanácsot, aki nem érte el már legalább azt, amit te is el szeretnél. Egy hajléktalantól sem kérdezed meg, miként kell házat venni, vagy egy alkoholistától, miért nem kéne minden hétvégén inni. Akkor a nagyszülődtől, aki otthon nevelte a gyerekeket, miért fogadod el, ha azt mondja, ne legyél ez vagy az, mert hülyeség (szerinte)? Vagy a vörös hajú nőtől, hogy legyél nyitottabb, mikor ő csak a férje kezét fogva rohad a sarokban, fosik a társaságban és csupán csak issza a pezsgőjét. Na, annak is tuti van valami függősége. És tuti, hogy soha életében nem járt pszichológushoz.

            Legyél végre felnőtt és tökösen mondd el az őszintét a feltett kérdésre; én ez és ez akarok lenni, ha felnövök. Ez a te döntésed, a te egyetlen életed, amit te fogsz élni, nem ő, aki eljátssza, hogy szerinte normális, ha a kenyér 800 forintba kerül. Lassan már nem is lehet a szegénység szimbóluma. Mármint a kenyér.

            Szerintem a legnagyobb baj ott kezdődik, hogy rengeteg emberben nem tudatosul, egy élete van. Tudom, ennél nagyobb klisét, baszki, nem is mondhatnék. De ez tényleg így van. Anyám életéből okulva, aki tíz éve elvált és dolgozik, mint nővér, minden vágya egy kertes ház, amihez gyűjtenie kéne, előre tervezni, de úgy látszik tőle anno nem kérdezték meg elégszer, mi lesz belőle, ha felnő. Szóval őt látva jövök rá, hogy minden perc és másodperc elmúlik, és nem kapom vissza őket. Senki nem bassza hozzám azokat, mikor rájövök majd a halálos ágyamon, elrontottam az életem, hogy nesze, kezd újra. Nincs ilyen. Ahogy anyukámnak se lesz, nem mert nemet mondani a szülei akaratának, nem mert változtatni, és most már azt hiszi, a körülmények nem engedik meg neki a kertes házat, mikor valójában saját magát hátráltatja. És akkor az ilyen személyek akarják megmondani, hogyan legyél sikeres.

Biztosan csak a jóindulat vezérli őket, de engem pedig a saját életem feletti kontroll utáni vágy. És, ha én azt mondom, kreatív emberként lennék boldog, és színházban akarok táncikálni, akkor kreatív ember leszek és táncikálni fogok mindhalálig. Jó, nyilván nem fogok színházban táncikálni, elvégre én nem vagyok olyan nyitott, mint a vörös hajú nő.