Én szeretem megélni a nőiességemet és nem érzem magam rosszul, amikor valaki úgy állít fel ellentéteket a két nem között, hogy a férfiak az erősek a nők a gyengébbikek. Azonban huszonnegyedikén délelőtt ezt egy pillanat erejéig máshogy gondoltam, mikor is a benzinkúti mosdót keresve megálltam két ajtó előtt. Az egyiken egy pasi alak, a másikon egy nő… és egy babakocsi, és egy kerekesszék. Mármint én értem, nem volt elég helyiség, beraknak egy ilyen lehajtható kiságyat a kismamáknak. De a férfiakhoz amúgy a kerekesszékeseknek segítő korlátot így nem lehetett volna betenni? Vagy csak azért is éreztessük, hogy a nők a GYENGÉBBIK nem? Vagy túl gonosz ilyenre gondolni szent este napján? Igazából már megtettem, szóval tudom, hogy még messze a nőnap, de egy icipici feminista mozgalom lángja megcsillant a szívemben és úgy éreztem le kell írnom. Elnézést kérek a karácsony szellemétől.

            Szerintem a húszas évek tökéletesek arra, hogy mindent megkérdőjelezzek. Mondjuk úgy bármit, amit eddig evidensnek éreztem vagy komfortosnak, vagy csak így elgondolkodni ebéd közben, hogy vajon azért eszem-e a töltött káposztát, mert szeretem vagy, csak mert egyszerűen a szüleim által hozott ünnepi hagyomány? Ugyanígy vagyok most a vallással is. Nehéz európaiként nem keresztény szemmel nézni a világot, hiszen szinte mindenhol ott van, így lettünk edukálva. Egészen az ünnepektől a párkapcsolatokig. De kezdjük az ünnepekkel, mert talán az egy egyszerűbb téma, és ha csak valaki az olvasók közül nem mély keresztény, nem fogják leharapni a fejem a következő mondataimért.

            Nálunk a nevelőanyukám miatt sokáig jártunk templomba, míg amíg gyerekek voltunk, minden étkezésnél és lefekvésnél imádkoztunk, így megszoktuk, hogy az ünnepeknél is, mint mondjunk az advent, a gyertyák előtt elmormogunk egy imát. Aztán ahogy felnőttünk már csak magunkban mondtunk, később már keresztet sem vetettünk. Persze az ember olyan, hogy ha kétségbe van esve mégis csak valami felsőbb, nem létező erőhöz szól, mert a hit nagyon fontos része az létezésünknek és én is érzem, hogy mindenki picit elveszett tud lenni, ha nincs mibe kapaszkodnia ilyenkor. Apukám mondta egyszer és nagyon megragadt bennem ez a mondata; tök jó lenne, ha így adventkor hangosan imádkoznátok velünk. Nem azért, mert hisztek Istenben vagy sem, egyszerűen azért, mert tisztelitek az ünnepet és a hagyományokat.  Én azt hiszem, jobban hajlok afelé, hogy a világ kis részecskékből áll, amit sok kis részecske hozott létre, a világegyetem meg annyira hatalmas, hogy sosem fogom megismerni, a halál után meg nincs semmi, csak alvás örök időkig. Ilyenkor megértem Barbie-ra miért akadtak ki, amikor megkérdezte a többiektől, ők gondolnak-e a halálra, mert ha valaki nem hisz a gyermekfej által megálmodott mennyországban, kurvaijesztő a gondolat, hogy minden, ami most vagyok, egyszer csak nem lesz és a világ menni fog a tovább, egyedül az én kis világomnak lesz vége… Bár egy vagy két évvel ezelőtt írtam szerintem, hogy nem félek a haláltól és akkor tényleg így volt, mert amikor az embernek rendben vannak a kapcsolatai, rendben van önmagával, gördülékeny az élete, akkor tényleg nem tud félni, egyszerűbb vállat vonni, nem vitatkozni és annyit mondani, ha szerinted az elefánt repül, jól van, repülj el vele te is a picsába.

            Párkapcsolatok. Annyira jó ez a témakör, és tudom, hogy mindenki imádja, játsszátok itt a szerény, megfontolt emberkéket, miközben mindig mindenki mire a legkíváncsibb? Hát a párkapcsolati drámákra. Egyszerűen endorfint termel a szervezetünk, ha másokról hallhatunk történeteket, de ez rendben van gyerekek, esküszöm, pszichológus mondta, hogy egészséges! Tessék nekiállni „pletykálni” és elmondani a Julcsának, hogy szerinted ő a legédesebb bejgli, amivel valaha találkoztál, hogy aztán a Piroskának ő meg elmesélhesse, hogy ezt mondtad neki. Na, de kössük vissza a kereszténységhez a témát, mert ugye megígértem, hogy megint felidegesítek ma valakit. Nem hiszek a monogámiában. Illetve nem, pontosítok. Szerintem nem életszerű a monogámia. Oké, a monogámia erős szó, de valami hasonlóra gondolok. És tudom, hogy én is monogám párkapcsolatban élek, ahogy körülöttem mindenki, de akkor is szerintem nem egészséges, hogy egy valakit kell választani egész életünkre, és ha kicsit több kalandra vágynál egy idő után, akkor az már megcsalás és hitszegés. Miért kell megcsalásnak lennie, együtt, ketten nem lehet új dolgokat kipróbálni? Ez is valami, amit a vallás miatt vettünk fel, egy emberhez kötni magunkat majd bűntudatot érezni, ha válásra kerül a sor. Elgondolkodtató szerintem, hogy vajon ha nem keresztények lennénk, akkor is így gondolkodnánk-e a szexuális életről, vagy mint akár a perzsa férfiak kicsit mindenfelé kacsintgatnánk?

            Szóval ezer elnézését kérek, hogy így karácsony után gondolkodom ilyen dolgokon és nem azon töröm a fejem, hogy jövő évben mit csináljak, mivel építsem a kis életem tovább. Most akkor meg kéne fogadni, hogy jövőre kevésbé leszek pletykás? Vagy hogy jobban odafigyelek az egészségemre? Kevesebb koffeint iszok, és többet mozgok? Bár azt hiszem, a színházban a ruhatári a nagyszínpados előadásnál a meló felér egy tesi órával. Arról nem is beszélve, hogy az egy olyan mozgásforma, ahol nem azt érzem, hogy az a lelkemnek jót tenne, sőt néha kifolyik az agyam a helyéről, amikor elkezdenek velem vitatkozni, hogy nem olyan számú bilétát kaptak, ami nekik a szerencseszámuk.

            Esküszöm, két ünnep között már nem fogok többet pletykálkodni, pedig tényleg boldogság hormont termel, szóval tessék kipróbálni! Ez az újévi jó tanácsom mindenkinek. Meg a matcha. (csak az élénk zöld matchát igyátok, ha barnás fussatok bolondok!)