Szerintem rengeteg embernek a kedvenc időszaka december elseje és huszonnegyedike között zajlik. Elkezdjük várni a karácsonyt, kinyitnak a vásárok és jégpályák, a város is fényekbe öltözik, ha éppen a kormány nem ezen tervez spórolni. Szóval tök szép 24 napról van szó, ráadásul december elején még a hó is szokott esni komoly egy-két napig, mutatván, hogy hiába a globális felmelegedés, még itt van, létezik, de azért nem tervez maradni három hónapig. Tényleg csak egy puszira jön minden évben, aztán el is tűnik. Igen, a házon kívül tényleg tök aranyos a karácsony előtti időszak, leszámítva a péntek délutáni dugót az Andrásin, amikor mindenki anyázik a kocsijában. De legalább idén fel lett díszítve az út!

            Mind tudjuk, hogy az ünnepek közeledtével nincs család, akik nyugodtak lennének. Oké gyerekként még ezt annyira nem értjük, nem fogjuk fel teljesen, anyánk miért küld ki sárembert építeni, miközben apánkat nézi kezében fakanállal. Mert amikor még kicsik vagyunk nem a stresszről, az ajándékvásárlásokról, a kilónyi kaja megfőzéséről szólnak az ünnepek. Mi csupán csak átéljük a varázst. Én például rendkívül hálás vagyok a szüleimnek, hogy semmit nem láttam a stresszes készülődésekből gyerekként, én csak a játékra emlékszem, a csomagokra a fa alatt, a finom ételekre, a sok ölelésre és puszira, a kis csengettyűszóra, amikor apukám megrázta a csengőt ezzel jelezve, hogy lehet jönni a nappaliba kibontani az ajándékokat. Meg persze Bobra a kertben álló sáremberre. Oké, talán egyszer a 12 év alatt igazi hóember volt.

            Amikor a testvéreimmel már javában tomboltunk a kamaszkorban a szüleink befogtak minket házimunkára, persze a karácsonyi csoda része továbbra is a miénk maradt, de azért a stresszt is megkóstolhattuk. Aztán egy idő után már ugyanannyi volt a stressz, mint a csodavárása. Kérdezem én, egyszer át fog billeni a mérleg? Egyszer majd több lesz a nyűg az ünnepi hangulatnál? Ebben az esetben teljesen megértem azt az 5 éves gyereket az interneten, aki az anyukájának sír, hogy ő örökre gyerek akar maradni. 

            Emlékszem, amikor egyszer valaki megkérdezte tőlem, hogy nálunk otthon miért nincsenek hétvégente családi ebédek, miért csak az ünnepekkor ülünk az asztalhoz együtt. Először is, mert a húgom délben kell, az öcsém hajnal hétkor és elég nehéz megszervezni ki mikor legyen éhes egy jó kis husi levesre meg egy tál menzás finomfőzelékre, ami nem is finom, szóval egészen biztos, hogy csak a kisiskolások manipulációja érdekében lett ez a neve. Másodszor, én még életemben nem ültem végig úgy egy családi ebédet, hogy valaki ne beszélt volna a testéről, vagy az ételekről, vagy a kalóriákról, vagy az edzésről közben. Tényleg, tök jó, ha valaki tudatosan le akarja mozogni a bejglit, de ne ebéd közben ossza már meg, és ne velem. Nagyon frusztráló, mikor előtted van egy adag krumplipüré a finom omlósra sült kacsával és éppen egyszerre próbálsz a villádra mindenből feltuszkolni egy kicsit, közben valaki megszólal, hogy jaj, de sokat kell majd ezért edzeni, hogy ne látszódjon meg. Nagyon szuper, akkor te majd edzel, de én had élvezzem már az ételt, anélkül, hogy arra fókuszálnék, hogy éppen eszek!

            Idén történt először, hogy evés közben senki nem beszélte meg a januári edzéstervét az asztalnál, amiről úgyis tudja mindenki, hogy kemény egy hétig fog tartani, jobb esetben kettő. A barátom családjával voltunk ebédelni, én már lelkiekben odafele menet felkészítettem magam mindenre, de senki nem hozta szóba a testét vagy az ételt evés közben. Letudták annyival, hogy finom és köszönik szépen. Én meg arra gondoltam, ahaa szóval ilyen, ha az ember tudja élvezni a karácsonyi étkezést. Szerintem gyerekkorom óta nem ültem még ilyen nyugodtan egy tál leves felett.

            Őszintén abban a pillanatban élesen tudatosult bennem, hogy a karácsonynak, az ünnepeknek oké a része a stressz, a készülődés, főleg minél idősebb vagy annál inkább téped a hajad abban a 24 napban, de nem ezek miatt ünnep az ünnep. Mert amikor eljön a 24-e már nem szabad semmi olyanra gondolni, ami megterhelő, vagy olyanról beszélni, ami negatív. Van két hét, hogy az ember élvezze a finom ételeket, beszélgethessen a félig ismert harmad-unokatestvéreivel, nem szabad a kalóriákra gondolni, vagy arra, hogy Jutka néni biztosan örülni fog-e a piros edénykészletnek.

            Ebből tanulván jövőre biztosan jobban fogod csinálni. Vagy igazából nem, mert mire odaérsz, hogy karácsony megint minden hajad kihullik és a tescoban állsz, hogy tavaly kék vagy piros edényt vettél a fölötted élő néninek. Ha változást akarsz, szard le Jutka nénit, vegyél egy tábla csokit, és míg a parkolóba érsz, edd is meg, anélkül, hogy az edzőteremre gondolnál. Mert az élet sokkal több, mint a kalóriák vagy Jutka néni sértődöttsége. Az élet az aktuális pillanatokról szól.