Amikor rájöttem mit jelent szeretni és tisztelni saját magamat, a gondolataimat, az érzéseimet, automatikusan arra is rájöttem, hogy kell valakit szeretni teljes szívvel. Nemcsak azt állítani, én felnézek a másikra és megértem őt, hanem teljes egészében valakinek a lényét megismerni. Az odafigyelés nem azt jelenti, hogy meghallgatom szerintem miért nincs igaza. Az semmi, az tudod mi? Faszság, meghintve egy kis porcukorral, mint érzelmi manipuláció.

            A szülők feladata a gyerek nevelése, de valamiért nagyon összekeverjük a gondoskodással. Elmondom, mi a különbség: gondoskodni bárkiről lehet, kóbor macskát megitatni tejjel, autóbalesetben elszenvedett sérülésre  szorítani az inget, hogy míg a mentő kiér a másik el ne vérezzen, még az idegen szomszéd babájáról is tudok gondoskodni. Etetem, itatom, otthont adok neki, minden létfontosságú fogalmat kielégítek. Nevelni annyit tesz, hogy a gondoskodás mellett megmutatom a gyerekemnek, mit jelent szeretni, mit jelent használni az érzelmeimet, megadom neki azt a lelki támogatást, amire egy embernek szüksége van, hogy kiegyensúlyozott és harmonikus legyen a jövőben az élete. Arra nevelem, hogy bátor legyen, amit úgy tanul meg, ha én is az vagyok, elvégre a gyerek csak azt a mintát tanulhatja meg, amit lát a szüleitől. Ennyire tág körben senki nem ismeri a nevelés fogalmát, mert mindenki baszik beismerni, elrontotta. Olyan hálátlan ez a gyerek, nem tudom miért, mikor megkapta a legújabb telefont. Én viseltem gondját, oszt’ most mikor már egyedül él, egyszer se látogat meg, de nem tudom miért. Na, vajon miért? Gondolkodjunk picit, ha a környezetem szar, miért a másikban keresem a hibát? Az életét mindenki maga alakítja, egyedül az lett eldöntve neki, milyen családba születik bele, ha ki akar törni belőle, kitör, ha nem, akkor nem. Nagyobb gyávaság nincs is annál, mint a környezetemet okolni, mert nem vagyok elégedett az életemmel és a gyerekeimmel.

            Vannak esetek (és manapság már egyre több), amikor a gyerek kinövi azt a közeget, amibe született. Túlnövi a családját, érzelmileg érettebb lesz a szüleinél, és már nem lesz neki elég az, amit ők nyújtanak. Ez akkor következik be, ha nem figyelnek rá eléggé. De hát hallom, amit mondd! Nem, nem hallod, mert a saját egoista énképed sokkal fontosabb annál, minthogy oda tudd böfögni a gyerekednek, bocs baszd meg, elrontottam, ne haragudj rám. A figyelem ott kezdődik, hogy elfogadom, a gyerek felnőni készül, vannak határai, amiket nem léphetek egy idő után át, ha jó kapcsolatot szeretnék kialakítani vele. Azokat betartom, én is, ő is, hitelesek leszünk egymás számára, úgy fogjuk érezni mindketten, van értékünk ebben a családban.

            A mozaiktestvérem velem beszélget a legőszintébben. Nem az édestestvéreivel, nem az anyukájával, nem az apukájával, velem, aki idegenként pottyant az életébe. De vajon miért? Édes, azért, mert én figyelek rá. A beszélgetés során, nem az érdekel, velem és az én egómmal mi van, hanem, hogy ő hogyan érzi magát, miket gondol magáról a világról, hogyan tudok neki érzelmi segítséget nyújtani, anélkül, hogy kioktató lennék. És amikor az ember rájön, ki is az a személy, akinél ezt érzi, neki akar majd megnyílni. Hiába vagy az anyja, hiába vagy a nővére, azzal az egy személlyel ossza meg, mert mellette úgy érzi értékes minden szava és szerethető minden gondolata. Nekem ez megtiszteltetés lenne és az is. Miért is várnám el valakitől, hogy nyitott és őszinte legyen velem, ha egyszer sem mutattam felé azt, törődöm vele, ha a legtöbbször csak lebasztam, amikor felhozta az egyik hibámat? Nem várhatom el tőle, akármilyen szerepet is töltök be az életében.  Tavaly, mikor én pszichológushoz jártam, ezért szerettem bemenni abba a picike szobába. Mert rólam szólt, igaz csak 45 perc, de én számítottam, nem az, hogy a másiknak igaza legyen. Figyeltek rám, éreztem, hogy tényleg érdekli a másikat, amit mondok, nem pedig azt a mondatot keresi, amibe beleköthet. Az ember megtanulja, hogyan keresse ezt másokban, önmagában, megerősödik és esetleg a mozaiktestvérének át tudja adni mindazt, amit ő kapott heti egy üléstől.

            Én hiszem, ahogy az ember azért tekinthető többnek, mint egy állat (nagyon sajnálom vegetáriánus barátaim, de ez a véleményem), mert képes érzelmeket megélni, közvetíteni és uralni azokat. Képes befogadni minden szép és rossz szót, képes megérteni a mások kódolt nyelvét, képes azt önmaga értékvilágára átformálni, tanulni belőlük, majd továbbadni és gazdagodni általuk. Igaz, azt nem irányíthatom, mit érezzek egy adott szituációban, de azt végig gondolhatom, miért éreztem akkor ott úgy és melyik sémám által, figyelni tudok rá, meghallgathatom, hogy a következő adandó alkalommal, már ne kiáltás legyen belőle, hanem békés elengedés. Rendben van, én így gondolom, ő úgy, ezt érezzük. Rendben van ez így, rendben van embernek lenni és elfogadni ezt önmagamban és másokban is, bassza meg.