Én az önfejlesztés híve vagyok, rengeteg könyvet olvasok ebben a témában, podcastek ezrét hallgatom miközben sminkelek vagy bekapcsolok egy filmet/sorozatot miközben megvacsorázom. Ezzel a gondolattal vettem fel a szemeszter elején egy tréninget is, aminek az volt a neve, hogy a verbális bántalmazás 47 fajtája. Gondoltam milyen király lenne, ha egyes szituációkban ezeket fel tudnám ismerni. Na hát a tanár, aki tartotta nem úgy gondolta, hogy ez az érdekes része, helyette egy panaszkodós, mindenki menjenelakurvaanyjába órát tolt le olyan kijelentésekkel megfűszerezve, hogy néha komolyan azt hittem felállok és megkérdezem: Ön jól van? Valójában ennek így kellett történnie, illik a bipoláris áprilishoz, a hónaphoz is lenne egy-két hasonló kérdésem.

A tréning végén egy borzasztóan érdekes és fontos kérdést fogalmaztam meg magamban (és hangosan is) szerintem, amin picit érdemes lehet elgondolkodni. Azt ugye mind tudjuk, hogy a trauma bár megmagyarázza a viselkedést, nem ment fel a felelősség alól. Egyből mindenki a bántalmazókra gondol, szegényeknek gyerekkorukban milyen szar dolgok történhettek, de hát nem menti fel a felelősség alól ez őket, miszerint megalázóan beszélnek a kollégáikkal, érzelmileg megőrjítik a párjukat stb. Ez teljesen egyértelmű mindenkinek. De mi van azokkal az emberekkel, akik mondjuk egy nárcisztikus csapdájában vannak. Örökké az áldozat szerepben kell ragadni? Neki nem lehet felelőssége? Neki nem lehet azt mondani, hogy értjük, hogy gyerekként a szüleid nem tanitottak meg az önszerelmre ezért szegény te mindig csak áldozat vagy, de ez nem ment fel a felelősség alól, hogy elkezdj dolgozni önmagadon és megtanuld otthagyni a mérgező kapcsolataidat? Ha ezt igy itt hagyom áldozathibáztató vagyok? Soltész Ian szerint a gondolataidból lesz a hittrendszered, azokból a szavakból, amiket magadénak vélsz. Ha elég sokáig mantrázod, hogy hülye vagyok a hittrendszereddé válik és kevesebb lesz az önbizalmad. Tehát ha a negatívat ilyen ügyesen be tudjuk építeni az elménkbe, a pozitívval is meg tudjuk tenni, vagyis az  alacsony önértékeléssel küzdő, áldozat szerepbe ragadt ember is fel tudja magát fejleszteni egy olyan szintre, hogy tisztelje magát eléggé ahhoz, hogy kilépjen az energiavámpírok karmai közül. És akkor az már felelősségvállalás, nem?

Ez volt az egyik kijelentése a tanárnak, aminél magasra szökött a szemöldököm: minden ember vagy bántalmazó vagy áldozat. A másik kijelentésénél kicsit el is kuncogtam magam, elvégre ilyen negativizmussal beszélni fiatalokhoz, akik éppen csak elkezdték a kis életüket szerintem borzasztóan röhejes: sajnos a ti generációtok már sosem fog olyan párt találni, ahol kölcsönös a bizalom és a szeretet, vagy ha igen az is nagyon ritka, hiszen egyre több a bántalmazó… de legalább ott vannak a barátok, akiket ugye mi választunk meg. Semmi baj, lélegezzen velem együtt az olvasó és tegyük fel együtt a kérdést: mert neked partnert az anyád választ vagy mivan? Szerintem a hölgy éppen elvált, mert ennyi panaszkodást egyetlen órán másképp nem tudok elképzelni, annyira mérges volt a világra és annyira vicces volt ennek szemtanúja lenni, hogy felnőtt emberek azt hiszik az ő világuk az egyetlen igaz, körülöttük forog minden és ha ők valamit igazságtalanságnak élnek meg, akkor mindenki más is szenvedjen. Ez a panaszkodás pszichológiája szerintem. Valamelyik nap egy kávézó teraszán ültem és mellettem két 35 körüli faszi beszélgetett:

• Na és hogy vagytok Icukával?
• Hát van mesélnivalóm, de nem akarok panaszkodónak tűnni.
• Hagyjad már. Nyilván magyarok vagyok szeretünk panaszkodni.

A panaszkodás olyan, mint egy negativ örvény, nem csak az kerül bele, aki meséli, de az is, aki hallgatja, a panaszkodásnak sosincs vége, mindig következik utána egy “ja, és…” vagy egy “ráadásul”. Kicsit szerintem az ego dumája, mintha valakinek az egója hirtelen dührohamot kapna és elkezdene pofázni arra buzdítva a te egódat is, hogy csatlakozzon hozzá. Ugye, hogy így már nem is olyan szép magyar “szokás”. Egyik kedvenc tavaszi tevékenységem a túrázás, amikor séta közben egyedül maradok a belső hangommal. Ajánlanám azoknak az embereknek is, akiknek az egójuk kurva sokat pofázik, hogy vigyék el megsétáltatni magukat, hallgassák meg belülről az elméjüket és, amit nem éreznek a saját gondolataiknak, ami nem felel meg a hittrendszerüknek, azt fogalmazzák át. Mondok egy példát: Jaj, képzeld el a kollégám azt mondta szörnyen lassan végzem a munkám és lusta vagyok, pedig ha tudná mennyi mindent szoktam csinálni rájönne, hogy nem is vagyok az. Valóban azt gondolom magamról, hogy lusta vagyok? Ha igen, akkor azért fáj a kolléga mondata, mert szembesítettek egy tulajdonságommal. Ha nem, akkor minek építem be valaki más gondolatát az én hittrendszerembe? És akkor tessék panaszkodásra szánt mondatot igy lehet néhány másodperc alatt átformálni… szívesen. 

Látja kedves olvasó, ma is tanult valami újat, most már csak a lezáráshoz kell átszellemülni. Ha tavasz, akkor piros tulipán, 2000-es évek eleji kedves zenék, bővülő szárú kék farmer, százszorszépek és egy tál gyümölcs a zongorám mellett. Legyetek kedvesek magatokkal, mert senki másra nem lehet áttenni ennek a felelősségét.