Fájdalmas beismerni, de mindenki azokat a mintákat viszi tovább, amiket gyerekként hozott a szüleitől. Ők voltak olyan cukik, hogy a csomagot, amit az ő szüleik odaadtak nekik, becsomagolták egy piros csomagolópírba és úgy adták tovább neked. Nesze gyerek, itt van, ami kell az élethez, most menjél játszani a szomszédba, nekem telefonon kell cseverésznem… a szomszéddal. Te pedig ezt viszed tovább, ezt a kis ezer éves csomagot, adod tovább majd a gyerekednek, de előtte majd te ráteszel egy szalagot, hogy azért még is csak szebb legyen, mint amit te kaptál anno. Azok az emberek, akik nem kaptak csomagolópapírt hozzá, ők könnyebben felismerik, hogy valamit változtatniuk kell magukban, az életükön, azon, ahogy eddig éltek, ha békében akarnak majd meghalni. De akik cuki, állatmintás papírba bújtatott dobozkát hurcibálnak, na nekik először fel kell tépni a csomagolópapírt. Csakhogy a legtöbb ember nem jön rá, hogy az valóban egy csomagolópapír nem pedig a csomag színe.

            Nem tudom miért, de itt keleten (Kelet-Európához sokkal izgalmasabb tartozni, mint középhez) a mentális problémákat nem igazán tekintik mentális problémáknak. Rosszkedv, hiszti… de nem csak a lelki dolgokkal van ez így. Miért zsibbad a bal kezed, apa? Biztosan elaludtam. Nem apa, ez szívroham lesz szerintem. Ne legyél már hülye gyerek, egy felnőtt férfi nem lehet beteg. De apa, meg fogsz halni. Hagyjál már a hülyeségeddel. Aztán összeesik, te pedig felette állva nézed és rázod a fejed. Nem gyengeség betegnek lenni. Se mentálisan, se fizikálisan. Tudod, mi gyengeség? Ha érzed, hogy valami bassza a csőröd, de te nem szólsz a másiknak, mert szegény ő így, szegény ő úgy, szegénynek meghalt a macskája, szegény megbukott matekból. Te pedig amiért nem szólsz egyszer sem, mentális beteg leszel. Na ez gyengeség és gyávaság. Az amerikai sorozatokiban bezzeg minden kamasz jár pszichológushoz. Te miért nem mész el, ha? Vagy ha már nem mész el, legalább olvass vagy nézz, utána hogyan kell ápolnod a lelked, merthogy ugye a szívroham előjeleit nem ismered fel.

            Az a baj a legtöbb csomaggal, amit kapunk gyerekként, hogy nincs benne egy útmutató az őszinte érzelmi élethez. Megtanítják, hogyan hazudj, hogyan húzz hasznot a másikból, de azt, hogyan legyél őszinte, asszertív, hogyan bánj jól az érzelmeiddel, miként irányítsd a gondolataid, na abba a szülők szarnak bele. Micsoda? Érzelmek? Ugyan már! Az én apukám és nevelőanyukám rengeteget veszekedik, vitatkozik. De soha nem fekszenek le úgy, hogy ne beszélték volna meg előtte. Igen, csapkodják az ajtókat, mint a kamaszok, elvonulnak sírni, először számon kérőek, hárítják a felelősséget, de amikor ráeszmélnek, hogy sehova nem visz a másikra való ujjal mutogatás, megölelik egymást. Hát én már nem, mert én az anyám és apám kapcsolatát láttam, de a húgom egészen biztos, hogy elnézhette, hogyan kell kimondani, ha valami zavar. Tökösen elmondja, ha valami bántja, ha valaki hagyjon abba valamit, mert szét tépi az ideg tőle. Na, ilyen őszinte, sütizabáló emberek kellenének a világra. Nem csomagot szorongató, gondhárító pojácák.

Amikor az ember másoktól várja a megerősítést az életére, na olyankor lehet azonnal diagnosztizálni: kurva durván önbizalomhiánya van. Ha valakiben, hát magadban kéne a legjobban bíznod. Érezhetek ilyet? Igen. Gondolhatok ilyet? Igen. Kimondhatom ezt? Igen. Ne fossá má’, kit érdekel mit gondol rólad a veled szembejövő az utcán? Látod még valaha? Nem. Eltűnik a tömegben úgy, mint te, maximum megemlít valamelyik barátjának, hogy hallod tiszta gázt embert láttam az utcán, te elkezdesz csuklani és mosolyogsz, milyen híres vagy és érdekes, elvégre rólad beszélnek!

            A legjobban az ember önbizalmát egy hajfestés vagy egy ruhavásárlás után lehet elvenni. Jól áll? Megmondanád, ha borzasztóan festenék, ugye? Sápaszt? Dagadt vagyok benne? És akkor jönnek azok a posztok, hogy szavazz, melyik haj áll jobban, fekete vagy szőke, melyik ruha illik hozzám, rövid vagy hosszú? Majd valaki írja kommentben, hogy szerinte egyik sem, te pedig visszaírsz, hogy pont leszarom a véleményed. Kicsi szívem, ez nem így megy. Ha nem vagy kíváncsi az emberek véleményére először magaddal hitesd ezt el. És csak aztán másokkal. Amíg nem válsz hitelessé, ők hogyan lássanak téged annak?

            A legfontosabb, amit tehetsz, hogy végre elkezded tisztelni az életed. Olyan gyorsan megöregszel, már most látok néhány ősz hajszálat, jesszus, na húzzál csak befestetni a hajad, aztán posztolj róla, véleményezni szeretném embertársaimmal.

Csak szerintem kezd divattá válni, ha valaki mentális beteg? Ha valaki nem heteró? Mindenki annyira szeretne különleges lenni, annyira vágynak  a figyelemre, hogy képesek internetes tesztek alapján megítélni a szexualitásukat, vagy éppen kitalálnak egy új személyiségzavart, amiről csak nagyon kevés japán tudós tud, hiszen ha távoli országot mondok, biztosan mindenki hinni fog nekem, a japánok okosak stb.  Nem azt mondom, ha valaki rosszul érzi magát lelkileg, kérjen csak segítséget, ha influenzás vagy hívd fel a háziorvost, ne fosson az introvertált segged. Persze, ez így normális. De amikor valaki nagyközönség előtt mondogatja az öngyilkossággal kapcsolatos gondolatait, minden internetes oldalon coming out-ol, na az akkor egészen biztos, hogy nem több figyelemzavarnál. Az a különbség az emberek, akik ezt felismerik és elkezdik az önépítő hadműveletet, és azok között, akik nem és csak sajnáltatják magukat, hogy míg az előbbi egy csendes fejlődés, az utóbbi egy hangos, idő után pedig idegesítő mélyre süllyedés. A 21. század embere nem tud dráma nélkül élni, ha nincs is semmi kézzel fogható, gyorsan kreálni kell valamit. A Julcsi beszólt, az Evelinnek kilóg a melle, apám nem szeret eléggé, anyám nem tart szépnek…

            Amit szerintem a legnehezebb megtanulni fiatalként, hogy egyedül a saját életednek vagy a főszereplője. Nem szerethetsz mindenkit és téged se szerethet mindenki. Ezért nagyon fontos szerintem, hogy megoldjuk a belső problémáinkat és ne halmozzuk őket, majd kompenzáljuk egy ékszerrel, ruhával, tetkóval, partnerrel. Mert ha nem oldjuk meg ezeket, figyelmet akarunk majd, hogy valaki foglalkozzon már az én problémáimmal, nekem nincs kedvem hozzá, valaki figyeljen már rám, mert én nem szeretem magam, valaki szeressen helyettem is. De ez nem így megy, drága. Szeresd önmagad és szeretve leszel.

            Ha holnap megjelenne a hírekben, hogy atombomba indult el Amerikából Magyarország felé (bár miért lenne ilyen, egy atombomba elpazarlása a kicsi országunkra, ugyan már, ez majdnem felérne a hadüzenettel, amit a világháború alatt küldünk az USA-nak) én teljesen nyugodtan állnék elébe. Nem mondom, élnék még, szemeznék még kicsit a természettel, de nem rettegnék és siránkoznék. Mert megoldottam a problémáimat, helyre tettem a kapcsolataimat, eltűnt belőlem az űr, ami folyamatosan figyelmet akart… természetesen másoktól. Szóval, ha valaki, aki hangosan megtisztel mindenkit az öngyilkos poénjaival, megtudja, hogy bomba közeleg, és nagyon hamar vége lenne az életének, na ők kezdenének el a leginkább pánikolni, pedig eddig oly’ szívesen meghaltak volna már. Kétszer is. Talán egy kicsit polgár pukkasztóan nyers stílusban fogalmaztam ezt meg, de ebben ez a szép, szegény érzékeny, mimózalelkű emberek most általam szednek össze még egy mentális betegséget. Ezer bocsánat.

            Szerintem az emberek nem jól kezelik a szexualitásokat. Ha arra gondolok, hogy milyen tömeges vonulások voltak az elfogadás érdekében, mennyi utálat ment a neten, ha valakinek más volt a véleménye, nem csak az kapott címkét, aki nem heteró (buzi), hanem az is, akinek volt önálló gondolata (homofób). Pedig valószínűleg a legtöbben még csak nem is ismerik a fogalom szélesebb körű leírását. Nem kezelik ezt jól az emberek. Azért nem, mert, ha annyira természetes, mint ahogy mondják és erőltetik, hogy te is ezt elhidd, akkor miért kell ennek külön védelem? Úgy értem, ha valaki heteró és elmeséli az apjának, hogy végre megismert valakit, akivel dugni fog, nem kezdi el részletezni a szexualitását (najó ez nem igaz, az apádnak azért mondd el, melyik nemhez vonzódsz, vagy melyikhez nem, vagy igazából mindegy, mert úgyis csak kanos vagy), nem készít TikTok videókat a szexualitásáról, nem kiálltja ki, csak együtt él ezzel, ahogy bárki más. Azt szeret, akit akar, és nem teszi ezt közkincsé. Ha valaki heteróként posztol, hogy helló srácok, el kell mondanom valami nagyon fontosat… az ellenkező nemhez vonzódok, mindenki hülyének nézné és kommentben érkeznének a leszólások, nem? Hát ez heteró, mit posztol most, mi baja, menjél terápiára, tuti bipoláris vagy.

            Túlgondoljuk az életet. A pillanatokat. Szorongunk és utálkozunk, mert erről szól a 21. század. Mindent és mindenkit fogadjunk el. De ilyen nincs! Nem létezik és soha nem is fog. Lehet kurva jó kisugárzásod, ha a Lacika csak a buta libákkal tud beszélgetni. Nem az a lényeg és soha nem is volt az lényeg, hogy mások által megkapd a szeretet és a figyelmet, az elfogadást. Saját magadtól kell ezeket megkapnod, mert mindenki egyedül fog meghalni, én is, te is, még az a gyerek is, aki minden másodpercben elmondja, mennyire szeretne már meghalni.

            De mindegy is, elvégre mit papolok én itt a sorok mögött, inkább gyorsan posztolom, hogy heteró vagyok… vagy pánszexuális? Áh, inkább a biszex tetszik, elvégre sokkal nagyobb így a választék. (BTW akinek nem inge… tudod…ne legyen paraszt és ne hordja)

Amikor az idős emberek arról panaszkodnak, hogy ezek a mai fiatalok, folyamatosan zenét hallgatnak, és nem figyelnek a környezetükre, bedugják a fülükbe azt a fehér izét, aminek már vezetéke sincs, mindig arra gondolok, hogy na, ők akkor biztosan nagyon figyelnek a világra és bátran élnek is benne. Ja, hogy nem? Kérem szépen, akkor miért én vagyok a romlott fiatal, ha nem akarom hallgatni, ahogy a buszon üvöltöznek egymással, meg vihognak, meg azt hiszik milyen királyak, mikor csak egy szűk farmert vettek fel egy szűk felsővel?

            Félreértések elkerülése végett, semmi bajom nincs a 2015-ös divattal, mindenki hordja csak azt, amiben jól érzi magát. Úgyis ha valaki visszagondol a hét évvel ezelőtti öltözködésére, elnézést kér a divat istenségektől, majd fejet hajt a túlontúl megrajzolt szemöldökéért. Erről ennyit. Visszatérve… mire is? Ó, igen, emberek és a viselkedés.

            Nem lehetsz hercegnő vagy herceg valaki által. És nem leszel felnőtt, mert szexelsz, bort iszol és betöltötted a tizennyolcat. Ezek fontos axiómák. Fogadni mernék, hogy nem is tudod, mit jelent a szó: axióma. Persze, hogy nem, mert nem figyeltél oda gimnázium kilencedik osztályában a félig vak és süket fizika tanárodra. Szóval. Az ember nem attól lesz felnőtt, amiket felsoroltam, hanem attól, hogy egy számára kellemetlen, ijesztő szituációban is bátran el tudja mondani a véleményét, higgadt marad és helyén kezeli az érzéseit, illetve felvállalja azokat. Mint a biológia tanárom, aki teljesen őszintén és bátran kiállt 28 éppen, hogy nagykorú ember elé és elmagyarázta, mi az a merevedés a férfiaknál, a nőknek hol a G-pontja és mi az a csikló. Minden tiszteletem az övé. Na jó, inkább csak a fele. A másik fele másé.

            Szóval a nemiszervekről készült rajzokat nézve a zöld, még kommunizmusból fennmaradt régi táblán, arra gondoltam, vajon csak az ember gondolja túl az életet és fűz sokkal nagyobb jelentőséget bizonyos dolgokhoz? Hát persze. Erre lettünk kiképezve. Hárítani, kifogást keresni, szidni a másikat és arra asszociálni, milyen bátrak vagyunk. Mennyire átlátjuk embertársainkat, mikor ez nem így van. A szexhez merevedés kell, te pedig olyan zárkózott vagy, mint nyáron a dió, ami körül még cuki szúrós, zöld burok is van. Mindenki nagyszájú és sikeres akar lenni, tapasztalt, intelligens, és szeretne tudni helyesen írni. De ezek csak vágyak kicsi szívem, amiket dédelgetsz, mióta regisztráltál az influenszerek világába és te is a fogyasztói társadalom részese lettél. Vágyak, amiket végre el kéne engedni, mert sokkal nagyobb terhek, mint sem becsülendő tulajdonságok. Tudod, mi értékelhető egy emberben? Ha boldog. Mitől leszel boldog? Ha rendben vagy önmagaddal. Ha ismered a hiányosságaid és az erősségeid és mered azokat felvállalni. Mert, ha ezt meg tudod csinálni, változtatni is tudsz rajtuk, lesznek céljaid, és nem az anyád kanapéján fogsz almalevet szürcsölni a bátyád lányaival.

            Az emberek nem változnak. Nem változnak, mert nem akarnak. Ez óriási általánosítás tőlem, de ha belegondolok, akik önsegítő könyveket olvasnak, vagy egyáltalán olvasnak, na azok azok az emberek, akik meg akarják ismerni magukat. De akiknek valójában szánjuk a leírt sorokat, azok az emberek soha nem fognak olvasni. És ott ülnek majd, keresik a kerülőutakat, hogy miért nem tudnak 300 oldalt elolvasni, miért nem képesek belátni, hogy hibáztak és, hogy egy kibaszott életük van, amit teletömnek vágyakkal és hamis múltbéli emlékekkel. Ebből nem lesz így boldogság, édesem.

            A kedvenc külön fajom (?), a kamasz lányok. A fiúknak csak fura lesz a hangja (se nem magas, se nem mély), hirtelen megnyúlnak, görbén tartják magukat és folyton maszturbálnak. De a lányok! Kezdjük azzal, hogy míg a kamasz fiúk minden lányt meg akarnak fogdosni, addig a kisasszonyok a nagy szerelemeket fogják keresni ezekben az érintésekben. És akkor jön majd sorra a sok csalódás, hogy azt mondta én vagyok az egyetlene, de otthagyott, azt ígérte örökre velem marad, de nem is létezik, olyan, hogy örökké. Mindenki posztolgatja a szerelmes idézeteket, mindenki sír, közben pedig eljátsszák, hogy milyen flegmák, erősek, mennyire NŐK. Egyszerűen imádom. A legjobb benne, hogy ez annyira természetes, evidens, mindenki ilyen volt! Csak sokan nem gyógyulnak ki a kamaszkorból, felnőttként is hisztiznek, és nem megoldják a problémáikat, hanem mást vesznek elő, őróla beszéljünk már, ne rólam, oké én még mindig gyerek vagyok, na de ő! És amikor a nap végén ezt hallgatod a buszon, úgy hogy előtte egész héten ezt hallgattad az iskola lányöltőzőjében is, na olyankor dugod be a fülest és indítod el a lejátszási listádat.

Majd természeten megjelenik a szép korú néni, gombos mobillal, mutatván ő mennyire nem áll befolyása alatt a modern világnak, gorombán rád néz, megrázza a fejét és azt mondja: hülye fiatalok!

Amikor az ember a gimnázium utolsó évében beül egy matekórára (három hónappal érettségi előtt) akaratlanul is elkezd szenvedni, holott még be se csengettek.  Szenved, mert érzi most már komolyan kéne venni a táblára felírtakat, szenved, mert az osztály előtt táncikáló, kopaszodó tanárra is figyelni kéne, és szenved, mert miközben tudja mennyire oda kéne figyelni minden másra (ami nem a matek természetesen), az osztályban valaki megszólal, hogy a nők élete mennyivel nehezebb, mint a férfiaké, hogy inkább ő is szeretne egy himbilimbit a lába közé, hogy ne kelljen este félnie, mikor a zebra nélküli Újpesti utcákon kóborol ittasan. És akkor elkezdi mindenki kifejteni a véleményét, mindenki hülyézi meg anyázza a másikat, te pedig kezedben a tollal, ami holnapra tuti kifogy, ülsz, hallgatod, és nézed a tanárt, aki mosolyog. De mi a fenéért mosolyog, hiszen egy ilyen filozofikus osztálymegbeszélés után, egészen biztos, hogy a maradék haja is kihullik.

            Oké, nehéz nőnek lenni, mert havi egyszer ömlik belőlünk a Niagara (ami akár jó is lehet, hisz azt jelenti nem vagyunk terhesek), ilyenkor hormonálisan annyira összezavarodunk, hogy nem tudjuk eldönteni romantikus filmnézés közben merőkanállal fagyit szeretnénk enni, vagy mindenki menjen haza, mert éppen utálom a világot, az embereket és a szervezetemet is. Talán még azért nehéz nőnek lenni, mert ha esetleg mégis teherbe esel, akkor kilenc hónapig folyamatosan zabálsz, viszket a melled, hánysz, aztán ki kell tolnod magadból egy kicsi testet, hogy ennek örömére még a vaginanyílásod is eldeformálódjon. De ezeket leszámítva, maximum a 1970-es évek előtt volt nehéz nőnek lenni. Ki követeli meg, hogy gyereket nevelj, hogy főzz és moss, takaríts, aztán ápold a férfit, aki hazaér hozzád fáradtan és éhesen? Mert ha a hapsika ott melletted ezt elvárja, akkor te vagy a vak, hogy olyannal élsz együtt, akinek anyakomplexusa van. Ha pedig szinglilétedre érzed úgy, agyonnyomnak az elvárások, akkor is te vagy a ludas, hiszen a saját elméd börtönében tartod magad. Kompenzálod az önbizalomhiányod (amit anyádtól kaptál ajándékba, minden egyes alkalommal, ha nem teljesítettél jól) azzal, hogy óriási elvárásaid vannak magaddal szemben, aminek úgyis az a vége, hogy sírsz és a körülményeket okolva hüppögöd el, mennyire nehéz a sorsod és mennyire igazságtalan az élet. Pedig istenigazából csak őszintén ki kéne mondanod, hogy szarok mindenbe és ideje könnyen venni az életet. Keresni valaki olyat, aki nem várja el, hogy egyedül te főzz és takaríts a házban, nem várja el, hogy te tartsd életben a magyar nemzetet, aztán ha szültél maradjál csendben. Tudatosság, édes. És akkor nem fogod úgy érezni, hogy nehéz nőként élni. Gondolod, hogy a férfiaknak egyszerűbb? Oké, van péniszük, ha nekem lenne, én is mutogatnám. De hímnemű társainkat is agyonnyomhatnák az állítólagos elvárások. Legyél erős, legyen kidolgozott mellkasod, vegyél el egy buta libát, csakhogy a nagyanyád végre csöndbe maradjon, viseld el, ha a húgod, az anyukád, a csajod menstruál és utál téged. Szóval nekem ne mondják meg melyik nemként egyszerűbb élni. Nem egyszerű élni, ez van.

A matekóra tökéletes időpont a filozofálás mellett még a panaszkodásra is. Szar a tanár, szar a tananyag, szar, hogy minden órán írunk, szar, hogy nem írunk minden órán, szar, hogy túl sokat haladnunk, szar, hogy egyáltalán nem haladunk, szar, hogy könnyű puskázni, mert nem marad bennünk tudás, szar, hogy nem lehet puskázni, mert megfogok bukni, szar ez, szar az, tulajdonképpen és is szar vagyok… Igen, fogalmam sincs miért járok be matekra. De az egészben a kedvencem a még mindig kopaszodó tanárom, aki csak hallgatja az egészet, várja türelmesen, hogy mindenki megnyugodjon, vagy pedig saját magának megoldja a táblánál a feladatot, amiből jövő héten írunk. Esetleg néha hozzáfűz annyit, hogy egy úri hölgy lenyeli, vagy hogy első randin senki ne menjen moziba.

            Különben is. A randi akkor is lehet félresikerült, ha a szabad ég alatt vagy, nem kell hozzá moziterem, hogy kínosan üljetek, csendben. Sőt, ha érzed, hogy egy nagyon kellemetlen emberrel van dolgod, talán még jó ötlet is a mozi, egyből háríthatod a felelősséget, elvégre nem miattad van csönd, kihagyás a beszélgetésben, hanem a mozi miatt, mert nem illik pofázni film alatt.

            De mozizás helyett inkább tanuljál egy kis térgeometriát, mert mindjárt érettségi, és ha nem tanulsz, megbuksz, nem tanulsz tovább, lusta leszel dolgozni, aztán megint azt fogod hajtogatni a pasidnak, hogy milyen nehéz az életed.