A világunk nagyon egyszerű alaptörvényeken alapszik. Te kritikát fogalmazol meg róla, ő lehülyéz, elhord mindennek, mert megbántva érzi magát, rólad is alkot egy kritikát azt remélve, te is legalább olyan sértetten reagálsz majd, mint ő. Másik alappillér, ami szerintem a feminizmus egyik vonzata is: nagyon sokszor a nő vagy a gyerek az áldozat. Miért? És miért furcsálljuk, ha egy férfi lesz az?

            Egyszer nagyon merészen és határozottan azt állítottam, hogy nem bírom elviselni a nőket. Vagy azokat, akik úgy viselkednek. Itt most társadalmi szempontból beszélek, nagykorú lányok, akik erős véleménnyel vannak a világról és szeretik, ha igazuk van. Róluk. Egyszerűen unalmas hallgatni mennyi mindent tudnak, nincs a kisugárzásukban semmi különleges, vagy maradandó, mert nem tudják konkrétan megfogalmazni miért küzdenek, élnek. Én nem azt mondom, aki boldog így, nekem oké, az is oké, ha nem boldog így, meg aztán, akinek nem inge ne legyen paraszt és ne hordja. De én nem tudom elviselni. Ez ennyi, vállalom. Azt is, hogy a teát jéggel és tejjel iszom.

            Nagyon látszik néhány interjút nézve, hogy a feminizmus harmadik hulláma már nem áll meg az egyenjogúság kérdésénél. Mi az nekik? Már megszerezték. Egyre jobban hajluk afelé, hogy egyelőek legyenek a nők a férfiakkal Hogy a nőket is férfiként kezeljék. De őszintén, ki tudná elviselni hosszútávon? Már ha csak abba belegondolunk, a nők mennyire figyeleméhesek, szerintem végtelenül unatkoznának, ha férfiként kezelnének mindenkit. Kreálnának maguknak egy újabb problémát, ami miatt lehet szidni a másikat, azt lehet állítani, hogy mi el vagyunk nyomva. Szerintem sok helyen ki lett harcolva a jogi egyenlőség. Most csak azért kéne már küzdeni, vagy inkább arra helyezni a hangsúlyt, hogy ezek gyakorlatban működjenek is.

            Merthogy miért kéne nekem arra gondolni egy szobában, ha belépek oda, hogy ki feminista? Pont azért vész el a fogalom szépsége, mert ennyire ráerőltetjük a világra. Azért nem tudják az emberek természetesen kezelni, mert a mozgalmon belül se kezeli senki se természetesen. Nem érdekes, hogy a férfiak, fiúk, akikkel körül vagyok véve, mind jobban tisztelik a nőket, mint a nők egymást? Ebből lehet levonni azt a következtetést, hogy a nők önmaguk legnagyobb ellenségei. Kit érdekel, melyik termékcsaládot használod, kit érdekel van-e műkörmöd, kit érdekel mikor festetted be a hajad utoljára, kit érdekel sminkelsz-e vagy sem, kit érdekel mennyit eszel? A nőket. A nők ítélkeznek és rosszindulatúak. Érted a görög mitológiában is, a férfiak megküzdöttek egymással, a nők pedig sunyin ajándékot küldtek a másiknak, a csomagban egy mérgezett ruhával, hogyha valaki felveszi, leolvadjon róla a bőr a sav miatt. Csodálatos. Na, ezért nem bírom a felnőtt bőrbe bújt lányokat. Mert egymásról olvasztják le a bőrt a kisugárzásaikkal. Ez egy veszélyesen nagy általánosítás, természetesen sosem igaz egyik állítás sem mindenkire. Meg aztán ne higgyenek már nekem, én is egy nő vagyok

            Egyre több helyen látom azt a fogalmat, hogy gender semleges. Hogy ne definiáljunk valakit nőnek vagy férfinak, csak embernek. De mi van azokkal, akik szeretik megélni a nőiességüket? Vagy a férfiasságukat? Nem attól szép a világ, hogy van két nem, akik más energiákkal bírnak és megtanulnak harmóniában létezni? Olyan dolgokat félünk megfogalmazni, amik teljesen emberiek, mert félünk, hogy valaki homofóbnak, hímsovinisztának hív majd minket. Pedig a világról és véleményekről van szó. Nem akarom a szívemen hordani az összes nő sorsát, hiába tudom, hogy például dél-keletebbre milyen komoly nemi egyenlőtlenség uralkodik. És szerintem, ha normális az, hogy valaki az interneten vállalja fel (pl.) a hemoszexualitását, akkor az is legyen normális, ha valaki azt vállalja fel, hogy heteroszexuális. Merthogy egyre inkább az a különleges, ha valaki sztenderd beállítottságú.

            Szerintem a szabad élet ott kezdődik, hogy rendbe teszem önmagam. Olyan kapcsolatokat ápolok, amiknek van építő hatása mindkét fél számára. Olyan társat választok, aki ugyanolyan elvekkel éli az életét, mint én, mert akkor nem fogom úgy érezni, hogy egy elnyomott nő vagyok egy elbaszott társadalomban. Mert az egész világot úgyse lehet megváltoztatni, viszont a saját hozzáállásomat az élethez igen. És annál karizmatikusabb kisugárzása senkinek nem lehet.

Csak nekem hihetetlen, hogy amikor megismerek valakit, kialakítok róla a fejemben egy képet, majd nem sokkal később kiderül, egyáltalán nem felel meg azoknak a gondolatoknak, amiket a külvilág fele mutat és amit az hisz róla? Erre mondják azt, hogy mindenkinek három személyisége van. Van egy, amit te hiszel magadról, amilyen szerinted te vagyok. Csúnya, dagadt, élő (akinek nem inge...). Van kettő, amit a többiek körülötted hisznek rólad. Szép, formás, boldog. És van a három, hogy te milyen szeretnél lenni, de valójában nem vagy olyan vagy nem tartasz még ott! Ez nagyon súlyos mondat, mert ha az emberi akaraton múlik, bármin lehet változni. Lehetek bátrabb, műveltebb, egészségesebb, bármi, ami csak lenni akarok.

            Az ember nagyon ügyesen hárítja a felelősséget és elhiteti önmagával, hogy szegény ő, átverték, hazudtak neki, áldozat, valaki szeresse már, mennyi rossz dolgot kellett elviselnie, most már valaki igazán törődhetne vele. És akkor ez megy majdnem két évtizedig, természetesen soha nem fogja semmilyen külső figyelemmel betölteni azt az űrt, amit az önutálat hagy maga után, akkor jön rá az illető, hogy szarik bele, ő nem fog senkinek könyörögni, hogy szeresse, hogy törődjön vele, hogy figyeljen rá. Elkezdi szépen felépíteni azt, amihez eddig nyuszi volt. Majd észreveszi, hogy már nem csúszik térden senki előtt, hogy már nem érdekli, mit gondolnak róla, ha egyedül táncol az utcán. Amúgy tényleg kit érdekel? Életedben nem fogod többé azokat az embereket látni, mindenkinek meg van a maga gondja, mindenki azt hiszi, kurvára az ő élete a legnehezebb, gondolkodna tovább 2 percnél azon, hogy a csaj vagy csávó miért táncol egymagában?

            Én csináltam ilyet. Nem is egyszer. Egyszerűen hagyni magadat élni a legjobb dolog a világon.  Táncolni anélkül, hogy mások is hallanák a zenét. Mert amikre majd emlékezni fogunk, azok nem a túlgondolt szituációk lesznek, hanem az élmények. Itt voltam, ott voltam, őt ismertem meg, ebbe az emberbe szerettem bele, vele táncoltam, vele keféltem. Nem azt mesélem majd el, hogy arra gondoltam, mi van, ha mindenki engem néz, ha ilyennek gondol, ha túl szőrősnek tart, ha túl telt vagyok neki, ha túl lapos vagyok neki, ha izzadok, ha sápadt vagyok… senkit nem érdekel ez. Senkit. És tudod, miért nem? Mert mindenki pont ugyanezekkel a gondolatokkal küszködik. Senkit nem érdekel te nyűgöd. De ha például végig táncolod a várost, mert úgy érzed mmm, akkor már lesz kisugárzásod. Ki ez? Vonz!

            A kedvencem azok a kifogások, amikor valaki azt reagálja egy társalgás közben: neked könnyű ezt mondani. Nem. Senkinek nem az. Neked könnyű kifogást, kibúvót keresni. Kurvára sokkal könnyebb utálni magadat egy életen át, mint elfogadni, hogy az én hibámból tartok még mindig ott, ahol. Az én anyukám nagyon komoly önbizalomhiánnyal küzd. És azt vettem észre, hiába vesz pszichológia könyveket, hiába jár pszichológushoz, költi a húszezreket, hiába ül le beszélgetni vele bárki és akárki, mondja el szépen, kedvesen, hogy mit kéne csinálnia szerinte, nem halad egyről a kettőre. Vajon lehet-e szépen mondani, hogy kurva jó vagy? Emlékszem az egyik fizika faktos témazáróra, mikor kiosztották és megkérdezte a tanár, hogy 10-ből hány pontot értem el a feladatnál. Mondtam, hogy nyolcat. Mire rám üvöltött: azért mert okos vagy! Én zavaromban mosolyogtam, a többiek bekussoltak mögöttem és felkapták a fejüket. A tanár meg csak megvonta a vállát: az önbizalomhiányosoknak csak így lehet megmondani, hogy jók. Mellesleg az volt az egyetlen dolgozatom, aminél ilyen kiemelkedő pontot értem el az első feladatrészben. És az utolsó is.

            Ott ülsz, hallgatod, ahogy panaszkodik sokadjára, szidja magát, az életét, te meg már nem tudsz szépeket mondani. Egyszerűen leinted: fogd már be, csodálatos vagy, ha nem így érzed, tegyél azért, hogy te is meglásd végre. Na, most pedig hajtsd fel a maradék sört és táncoljuk

A társadalom erőszeretettel hasonlítja össze a 21. századot az előtte lévő századokkal. Fehér Klára Bezzeg az én időmben című könyvében is olvashatjuk, hogy már akkor összehasonlították a generációkat (noha a könyv központi témája nem ez). Pedig az a könyv 1966-os!!! Érted, a szocializmusban is ezen kattogtak a nagymamák, miként lehet elmondani a kamaszoknak, az én koromban minden sokkal jobb volt. És a legszebb ebben, hogy én is ilyen leszek, ugyanazt fogom csinálni. Bezzeg az én időmben a kamaszoknak csak okos telefonjuk és órájuk volt, nem holmi okos fülbevaló. Pff.

            Minden kornak meg van a maga bája és szépe. Nem igaz, hogy régen a világ szebb volt, az emberek jobbak voltak. Aki ezen kesereg, ezt akarja bebizonyítani, az energiáját pazarolja baszki, tudná inkább elfogadni, hogy a világ változik és ettől lesz izgalmas. Na, nem a kurva melegre gondolok nyáron, abból nekem is elegem van, meg a bipolár tavaszból is. Csakhogy példát említsek: kapcsolat, házasság, úgy általánosságban a szerelem. Őszintén a 21. században lettek nyitottak az emberek ezeknek a fogalmaknak a megértésére. A déd nagyi ahhoz ment hozzá, akit neki szántak. A déd papi azt a nőt vette el, amelyik tudott főzni. Ennyi volt. Összeházasodtak, vagy volt vonzalom vagy nem, és így éltek. Konfliktus megoldás? Asszertív kommunikáció? Aranyközépút? Érzelmek őszinte felvállalása? A mosatni generációkat kezdi el érdekelni az egészséges párkapcsolatok pszichológiája, eddig a többség szart rá. Megoldották munkafüggőséggel, gyerekcsinálással. Hát ne mondj már valaki, hogy olyan szép volt a rég, a most meg milyen rossz.

            Vannak azok a tipikus általánosítások, hogy az összes fiú hülye, és az össze lány hisztis picsa. Valójában bele sem gondolunk mennyi igazság van ebben az általánosításban. Merthogy kit hívunk férfinak? Nem a szőke herceget, aki be akarja bizonyítani, hogy milyen menő, milyen király, egy hibája sincs, bátor, aztán egy érzelmi szituációba fosik beleállni. Kit hívunk nőnek? Nem azokat, akik beleragadnak az önsajnálatba, hogy milyen nehéz nőnek lenni, rossz az egész társadalom, lekicsinyít minket, miközben a „nők” saját maguk ellenségei, nem csak felismerik a toxikus helyzeteket, hanem ki is mernek lépni azokból. És akkor már is mondhatjuk, hogy a férfiak nem csak szexet akarnak, a nők pedig nem figyeleméhesek. Mert egy férfi vagy egy nő jól van az életében. A lányok és fiúk nem. Ezt különböztetem meg. Nagyon fontos! Mert amikor azt mondom, hülye fiúk, elegem van belőlük, azokra a srácokra gondolok, akik a kommunikáció helyett a menekülést választják, akik elhitetik magukkal, hogy olyan tulajdonságokkal is rendelkeznek, amikkel soha nem fognak esetleg. Mert amikor azt mondom, sok hisztis picsa, elegem van a lányokból, azokra a csajszikra gondolok, akik a hangukkal próbálják megoldani a nehéz helyzeteket, ha sérelem éri őket flegmák és elérhetetlenek lesznek, majd jön a nagy sírás, hogy őket senki se szereti. Basszus, én se szeretném magamat, ha folyamatosan azt sorolnám, mi bánt, mi rossz, ki seggfej, ki rohadjon meg. Ilyeneket a kamaszok csinálnak, ami teljesen természetes, meg kell élni ezt is. Én is megéltem, ő is megélte, voltam kislány, ő meg volt kisfiú. De amikor nagykorúak vallják magukat felnőtt nőknek/férfiaknak közben pedig minden nehézséget a szőnyeg alá söpörnek, vagy éppen daccal, megsértődéssel reagálnak le, akkor ők nem csak, hogy nem hitelesek mások felé, de saját maguknak is hazudnak. És ezt nem tudták még a 20., 19. században megfogalmazni, látszik is, mert a párkapcsolatnak nevezett valamit egyedül a levegő molekulái tartották egészben.

            Meg kell tanulni felnőnünk. Fizikai és érzelmi szempontból is. Meg kell tanulni nőként és férfiként (felnőttként!) viselkedni a hétköznapokban és a konfliktusokban is. Azért, hogy mások felnézzenek ránk; nahát milyen bátor kiáll a határaiért és nem fut el a nehézségek elől! Azért kell megtanulnunk ezt, mert a sikerélményektől nő az ember önbizalma. Emlékszem anyukám egyszer nekem ugrott, mert nem akartam valahova menni valakivel, akit nem kedvelek. És szépen lassan minden múltbéli szálat megmozgatott: családterápia, válás, költözés, anyaság… egészen addig ment ez, míg a végén ő maga se tudta már mi baja, miért kezdtünk az egész vitába bele. Én pedig ott álltam, nyugodtan hallgattam, ha befejezte elmondtam én mit gondolok, de ami a legszembetűnőbb volt: ő sorolta mi nem jó neki, mi fáj, mit akar visszakapni, közben csapkodott, hangos volt, mintha ezzel nyerni tudna valamiben, amiben nem lehet nyerni, amiben senki nem nyerhet, én pedig teljes nyugalommal hallgattam, halkan reagáltam és nem hirtelen felindulásból dobtam elé a szavakat, elmondtam mit szeretnék, nem azt, mit nem. És büszke voltam magamra, mert egy megterhelő érzelmei állapotban képes voltam végre asszertív lenni. Hiába reagált ő kamaszként, hiába nem lett a vége semmi, az én önbizalmam nem csökkent, sőt!

            Meg kell tanulni felnőttként alakítani a kapcsolatokat. Sokkal több energiát ad, mint az ajtócsapkodás vagy üvöltés. Ahogy a kedvenc tanárom mondta: majd, ha ráncos seggű vény anyó leszel, akkor üljél asztalhoz és írd le mi bánt, most pedig kelljél fel és mondd ki, küzdjél magadért!    

Kommunikációnak hívjuk azt a valamit, ami két ember között történik. Szavak, mondatok, gesztusok, jelzések, utalások. A másikban ez elindít egy láncreakciót, amit mi elég bénán, de érzésnek hívunk. Nekem az őszinte kérdésem először is az lenne; honnan a picsából tudom, hogy amit érzek az a valóság? Mert amikor megnéztem egy interjút, amiben az újságíró egy kamasz fiúval beszélget, aki szóvá teszi, mennyire mérgesen és gorombán néz rá a vele szemben ülő riporter, azt ő úgy fordított le, hogy ellenszenv, akkor egészen elgondolkodtam, vajon az igazat mutatja-e, amit érzek? Az újságíró válasza az volt, hogy semmi baja nincs a sráccal. Érti, hol a határ a valóság az érzelmek között? Sehol. Nincs határ. Vagy overthinker leszel, vagy belemászol a mókuskerekedbe, amiből majd csak a halál vagy jobb esetben a nyugdíj szed ki, ennyi meg egy bambi. Egyébként nem véletlenül mondják, hogy ne az érzelmeid irányítsanak téged, hanem te az érzelmeidet. Oké, ez így leírva baszott nehéznek tűnik, főleg mondjuk egy kicsit romantikusabb beállítottságú ember számára.

            Valójában az őszinteség témakör onnan jutott megint csak eszembe, hogy a minap elmentem egy baráti társasággal egy szórakozóhelyre. Nem, nem fogok „rendszerváltoztatás (nem rendszerváltás, mert állítólag úgy döntöttek!, hogy megváltoztatják a rendszert, nemcsak úgy megváltozott)  előtt születtem” stílust elővenni, hogy fúj kamaszok így, úgy, amúgy, folyton buliznak stb. Én szeretem a társaságot, a zenét, szeretek táncolni, oké, az alkohol is király dolog. Szóval éppen ezek miatt próbáltam eltekinteni a helytől, ahova mentünk. Gondolhatja mennyire sikerült, ha most erről írok…

            Egyszer olvastam valahol, hogy a magyar nemzet búval baszott és alkoholista. És ezt csak alátámasztani tudom. Képzelje el, hogy bemegy egy szórakozóhelyre, beáll táncolni, körülnéz, és azt látja, hogy mindenkinek mindene kint van, mindenki szomorú, unott, táncnak nem nevezhető mozdulatokat tesz és közben a tekintetével keresi, hogy kit smárolhat le. Komolyan mondom élő társkereső körülbelül. Én meg odamegyek a fekete ruháimban, mintha temetésről száguldottam volna be (halotti tor), iszok néhány pohár valamit, beállok táncolni. Hát nem nekem jön mindenki? Hát nem mindenki komor és bunkó? Körbenézel, és azt látod, hogy senki nem szereti ezt a zenét, ezt a helyet, ezeket az embereket, ezt a testet, ezt az életet. De akkor minek van itt? Insta story? Pipa. Halál mini szoknya? Pipa. Megujjazták a tömegben? Pipa. Nagyon jó, mehet haza, ügyes volt, ötös, és akkor most maradjanak az őszinte emberek és táncoljanak, ne csak lépkedjenek ide-oda. Nem is tudnak nagyobbat lépni, mert akkor egyből kint lenne a popsi, valaki letapizza, akkor meg megy a dráma, hogy hülye pervez fiúk, női egyenjogúság blablabla. Arról nem is beszélve, hogy az ember menekülve a tánctérről beszalad a mosdóba, ahol lányok hánynak a kukába, a csapba, te meg kezet mosni se tudsz, így csak állsz ott, hogy holnapra egészen biztosan göthös leszel.

            Nem azért romlott el a társadalom, mert az internet mindennapi szükséglet lett. Szarul használjuk, de ennyi. Azért vagyunk ennyire képtelenek elengedni magunkat még szórakozóhelyeken is, mert egyszerűen függünk másoktól. Megfelelési kényszerünk van, ami az önbizalomhiányból fakad. Ezért van az, hogy elmegy egy csapat kamasz bulizni, de semmi élményt nem visz haza. Nem tud. Nem tud, mert nem mer őszinte lenni, nem mer őszintén érezni, ezt pedig a villantós ruhákkal kompenzálja.

            Biztosan vannak kivételek. Biztosan vannak jobb szórakozóhelyek. Biztosan vannak emberek, akik azért vesznek fel kirívó ruhákat, mert tetszenek saját maguknak benne. Hangoztatnom kell sajnos, hogy akinek ne inge ne vegye magára, mert olyan kurva érzékeny világban élünk, valakinek azt mondom anyád, holnapra kórházban leszek, mert a számra mertem venni az édesanyját, akit egyébként ő maga se tisztel.

            Ha őszinte nonverbális kommunikációra vágyunk, nem megyünk szórakozóhelyre búval baszottak közzé. Nem éri meg költeni rá és elpazarolni egy jó outfit-et. Vagy lehet, csak akkor döntenünk kell, hogy ezt őszintén szeretnénk, vagy ő szintjükön.

Valamikor az évelején az osztályfőnökünk kiosztott egy tesztet, aminek a lényege az volt, hogy a kijelentett mondat mennyire igaz rád, és be kellett karikázni az 1., 2., 3. vagy 4. lehetőséget. Az első volt a semennyire nem igaz rám az adott állítás, a negyedik pedig nyilván a tökéletesen igaz rám-ot jelentette. Valójában az egész ahhoz kellett, hogy a diákok jobban megismerjék magukat a képességeiket, megtudják miként a leghatékonyabb a tanulás számukra, meg hát az embereknek valamiért kurva egy fontos dolog derült ki a teszt végén: introvertált avagy extrovertált vagy. Ami mellesleg soha a büdös életben nem 100%.

            Az embernek kijön, hogy extrovertált. Hú, de tök jó, nyitott vagyok, szeretem a társaságot. De isten igazából fogalmunk sincs arról ez milyen előnyökkel és hátrányokkal jár. És ha introvertált vagyok? Nem lehetek az a napszemüveges, menő gyerek a suliból? Egyáltalán miért kell nekem teszt ahhoz, hogy tudjam, könnyen nyitok mások felé vagy sem? Tizennyolc évet leéltem magammal, ha eddig nem esett le, hogy fosok az emberektől, most miért esne le néhány bekarikázott választól? Ezek a teszt eredmények, amiket osztályon belül csinálunk meg egyedül arra jól, hogy egymást fikázzuk. Fúj, introvertált vagy? Allergiás vagyok az antiszoccokra, hozzám ne érjél! Azt a mindenit, beképzelt extrovertáltak, kijön velem hányni a wc-be?

            Szerintem egyáltalán nincs jelentősége annak ki, mikor töltődik fel jobban, egyedül vagy társaságban. Semmi. Baszki, tudod mi számít? Hogy van-e önbizalmad vagy nincs. Hogy milyen magasra helyezed magad a társadalom ranglétráján, hogy mennyire vagy fontos a saját szemedben, mennyire tartod be a saját határaidat. Ezek a legfontosabbak. Mert, aki megtanulja értékelni a saját gondolatait, képes együttérezni önmagával, az nem akar majd introvertált lenni, vagy extrovertált. Az pont leszarja, hiszen ő csak jól akarja magát érezni ebben az életben. Szakít időt másokra, de szeret egyedül lenni, mert szereti azt az embert, aki lett belőle. Éppen ezért nem értem ezeket a teszteket, azt meg aztán végképp nem, miért kell a ezekhez a személyiségtípusokhoz különféle jelzőket társítani, mint antiszociális (ami mellesleg egy létező személyiségzavar) vagy beképzelt (ami pedig meg se közelíti az nyitott személyiség fogalmát). Ítélkezünk a másik felett, miközben elvárjuk másoktól, hogy ne nevezzenek minket csúnyának vagy szemétnek első látásra. Pedig az vagy.

            Az ember élete ötven százalékát azzal tölti, hogy megtanul nemet mondani lelkiismeret furdalás nélkül. Nos, hát van olyan, hogy valaki baszakodik és elhúzza ezt, olyankor születnek meg az 50 éves testben élő kamaszgyerekek. És ezzel semmi probléma, ha te boldog vagy így, nekem teljesen oké. Ambivertáltnak lenni annyit tesz, hogy nem vagy szégyenlős, ha a figyelem középpontjába kerülsz, akár új társaságban is, de kényelmesebb, ha körülötted vannak a barátaid. Nyitott vagy mások fele, de szeretsz egyedül is időt tölteni. Ez az aranyközépút és fontos volt definiálni.

            Ha félénk, szorongó, alacsony státuszú vagyok, nem merek nemet mondani másoknak. Behódolok nekik, mert túlságosan számít nekem az, mit gondolnak rólam. Ha pökhendi vagyok, fennhordom az orrom és mindig nekem van igazam, mindenre nemet mondok, ami negatív hatást és unszimpátiát fog kelteni másokban, majd kedvesen, aranyosan nézek körbe, hogy nahát, miért nem akar velem senki se mélyebb beszélgetést folytatni? Az, hogy nemet mondok valamire, ami nem tartja tiszteletben a határaimat, teljesen oké. Ne öleljük meg egymást, rázzunk kezet inkább. Nem szeretnék buliba menni, de szívesen beülök valahova. Ilyenkor a saját lelkednek mondasz egy igent, amit ha megtanulsz, senki nem vehet el tőled! Ez egy óriási kincs és olyan értéke van, még a vadnyugatról is ideküldenek valami lóháton érkező, szex istennek kinéző fickót, hogy megszerezze tőlünk. Ugye, milyen jól jársz, két legyet egy csapásra!

            Én a hitelesség és az önismeret híve vagyok. Van egy nagyon fontos törvény, amit nem mondunk ki, de valójában egész életünkben ott lebeg a fejünk fölött. Emberek vagyunk, hibázunk és vannak hiányosságaink. Ha valaki ezzel tisztában van, nem akar majd tökéletes lenni, nem fog neki fája, ha nem lehet az. Nem akar majd mások szemében jól feltűnni, egyszerűen éli az életét, időt szakítva magára, tiszteletet adva másoknak, de ami a legfontosabb, hogy magát rakja az első helyre. Nem tölti olyan faszságokkal az idejét, hogy bebizonyítsa másoknak ő extrovertált vagy introvertált, vagy akármi. Ezzel nem ismered meg önmagad, kicsi szívem. Tesztek eredményeit magadra erőltetni majdnem olyan, mint elhitetni a fizika tanárommal, hogy le tudom képezni a domború tükörről visszaverődő fény sugárt.

            Én a tanárok helyében, ha már egyszer a technológia korát éljük, inkább töltettem volna ki a diákokkal egy „16 peronality” személyiségtesztet a neten. Az önismeret pedig ott kezdődik, hogy nemet mondok arra, amit nem akarok. Én például nem akarok érettségizni, köszönöm a figyelmet.

Hét héttel érettségi előtt mit kéne csinálni? Tanulni? Áh, az olyan klisés, végigtanultam négy évet, most már hagyjanak. Szerintem inkább kimegyek külföldre. Igen, ez a logikus döntés. Úgyis mindenki azt mondja, milyen szar hely Magyarország, így a kormány, úgy a kormány, kirándulok egyet, aztán felírok egy egyenletet, egyik végén a magyar nemzettel, másikon a franciákkal, ha már egyszer matek érettségi vár rám.

            Párizs arról közismert, hogy a szerelem városa. Rettentően sokat hisznek erről a helyről, én is, de amikor leültem egy étterem asztalához enni és megjelent egy néger (vagy fekete, vagy színes bőrű, vagy hogy kell hívni őket, hogy ne legyek rasszista kijelentés,) kis srác elkérni a sült krumplinkat, arra gondoltam, baszki ez Újpest. Egyébként nem adtuk oda a krumplit, az indok pedig az volt, hogy mi is éhesek vagyunk. Miközben ettem egy furcsa helyen, furcsa emberek között, azt vettem észre, mindenki egyedül eszik. Egyedül sétál, kihangosított telefonnal végig az utcákon. És akkor feltettem magamnak a kérdést: miért a szerelem városa? Nyilván, minden településnek vannak árnyaltabb oldalai, ez egyértelmű. De én csalódott voltam, hogy az oly nagy hírnevet kapott Párizs utcái koszosabbak, mint az itthoniak, hogy minden épület a Váci utcai lakásokhoz hasonlít, hogy a Szajna elválasztja a kulturált és sokkal kevésbé kulturált környéket egymástól, hogy a hidakban semmi romantikus nincs… Szóval, igen, az ember ne éljen nagy elvárásokkal együtt, mert akkor folyamatosan csalódni fog, ami rossz közérzetet szül. Így hát, miután megittam a negyedik kávémat aznap és leültem a kedves barátommal egy padra, elkezdtük jobban megnézni az embereket. Ez már a szebb része volt Párizsnak, a folyó másik oldala, ahol nem voltak kéregető kisfiúk. Az összes ember elegáns, egészséges, se túl vékony, se elhízott, nincs elöregedő társadalom, mint itthon, mindenki magabiztosan vonul, még a piros lámpáknál is, hiába dudálnak rájuk az autósok, rengetegen bicikliznek, futnak, görkorcsolyáznak, mindenki csak a saját életére figyel, nem nézik meg illetlenül egymást, nem keresik kit mikor, miért lehet feljelenteni, egyszerűen mindenki nyugodt és boldog. Nem éreztem magam stresszesen, nem éreztem, hogy bámulnak, tényleg mindenki csak saját magára figyelt. Rendben, ítélkező tekintetetek el-elreppentek, de nem láttam senkin azt a búval baszottságot, mint itt Budapesten.

            Igazából Párizsban, ami talán a legszebb volt, azok az emlékek, örökségek, amik fennmaradtak, ahogy drága barátom fogalmazott, látszik, hogy az első és második világháború után nem kellett jóvátételt fizetniük a franciáknak. Tényleg szépek voltak a múzeumok, a parkok, a terek, de tökéletesen ugyanúgy nézett ki, mint Budapest. Szarabb közlekedési rendszerrel. Egy óra alatt ment a busz négy megállót, akkora dugó volt bassza meg. A franciák meg tök nyugodtan biciklizgetnek, sétálnak az egyhelyben álló autók között. Nulla halálfélelem.

            Az Eiffel-torony felé sétálva sok utcán és duty free boltban láttam, hogy árulnak óvszert. Mármint konkrétan, van az utcán durex automata, a gyógyszertárban is a 25 év alattiaknak ingyen adnak gumit. Ráadásul tényleg mindenki szinte egyedül van, kivétel a melegek. De annyi meleg volt ott, azok meg folyton csoportban jártak. Szerintem, egy kicsit máshogy képzeltem el, mit is jelent, hogy Párizs a szerelem városa. Mármint én nem akarok célozgatni, de értitek. Egyébként az Eiffel-torny csak azért van, hogy a turisták fogózkodhassanak vele. Nem akkora, mint a képeken, rozsdás, körülötte fekete emberek próbálnak téged lehúzni pénzzel, dudáló autók, öngyilkos hajlamú gyalogosok, szemét és rágó a földön… nem, nem romantikus. Kicsit sem Frank Sinatra L-O-V-E című száma jut eszembe. Ez inkább kaotikus.

            Nyilván a szobámból most így visszagondolva azért jó emlék, főleg azok a pillanatok, amiket mi turistaként abszolút nem érettünk. Például, hogy beszél hozzám az utcán a lámpa, hogy farok alakú kerítés van néhány ablak alatt, hogy a metrónál a sínek előtt önműködő műanyag ajtók vannak, hogy míg a metró meg nem jön, senki ne akarjon véget vetni az életének. Úgyis rengeted lehetőség adódik rá az utcán...

            Párizs látványos részei szépek, tényleg gyönyörűek, már csak a társadalmi különbségek miatt is jó kimenni oda, látni, a mi nemzetünk valahol el lett kúrva. Párizs továbbá különleges a D’Orsay óriás órájából nyíló kilátása miatt. Egyik kedvenc íróm, Oscar Wilde a Pére-Lachaise temetőben nyugszik. Mona Lisa a kis A4-es vászonról követ téged szemével az egész teremben, az öngyilkos Van Gogh festményei is a városban vannak elhelyezve, Champs Élysées a Diadalívvel is csodás képet nyújt, bár a tüntetés és nagy forgalom miatt őszintén én szart se láttam, meg amúgy se látok, mert nem szeretem a szemüvegemet hordani.

         Párizs szép, éppen annyira, mint Budapest. Csak itt élünk, megszoktuk a körülöttünk lévő különlegességeket. Talán ezért is érdemes utazgatni, látni, élvezni a nagyvilágot, aztán hazajönni a mi kis országunkba, ahol mindenki kurva anyázza a másikat, egyszerűbb meglátni azt, amire eddig nem néztünk fel. Szép volt, szép volt, de az én otthonom szebb.

Amikor rájöttem mit jelent szeretni és tisztelni saját magamat, a gondolataimat, az érzéseimet, automatikusan arra is rájöttem, hogy kell valakit szeretni teljes szívvel. Nemcsak azt állítani, én felnézek a másikra és megértem őt, hanem teljes egészében valakinek a lényét megismerni. Az odafigyelés nem azt jelenti, hogy meghallgatom szerintem miért nincs igaza. Az semmi, az tudod mi? Faszság, meghintve egy kis porcukorral, mint érzelmi manipuláció.

            A szülők feladata a gyerek nevelése, de valamiért nagyon összekeverjük a gondoskodással. Elmondom, mi a különbség: gondoskodni bárkiről lehet, kóbor macskát megitatni tejjel, autóbalesetben elszenvedett sérülésre  szorítani az inget, hogy míg a mentő kiér a másik el ne vérezzen, még az idegen szomszéd babájáról is tudok gondoskodni. Etetem, itatom, otthont adok neki, minden létfontosságú fogalmat kielégítek. Nevelni annyit tesz, hogy a gondoskodás mellett megmutatom a gyerekemnek, mit jelent szeretni, mit jelent használni az érzelmeimet, megadom neki azt a lelki támogatást, amire egy embernek szüksége van, hogy kiegyensúlyozott és harmonikus legyen a jövőben az élete. Arra nevelem, hogy bátor legyen, amit úgy tanul meg, ha én is az vagyok, elvégre a gyerek csak azt a mintát tanulhatja meg, amit lát a szüleitől. Ennyire tág körben senki nem ismeri a nevelés fogalmát, mert mindenki baszik beismerni, elrontotta. Olyan hálátlan ez a gyerek, nem tudom miért, mikor megkapta a legújabb telefont. Én viseltem gondját, oszt’ most mikor már egyedül él, egyszer se látogat meg, de nem tudom miért. Na, vajon miért? Gondolkodjunk picit, ha a környezetem szar, miért a másikban keresem a hibát? Az életét mindenki maga alakítja, egyedül az lett eldöntve neki, milyen családba születik bele, ha ki akar törni belőle, kitör, ha nem, akkor nem. Nagyobb gyávaság nincs is annál, mint a környezetemet okolni, mert nem vagyok elégedett az életemmel és a gyerekeimmel.

            Vannak esetek (és manapság már egyre több), amikor a gyerek kinövi azt a közeget, amibe született. Túlnövi a családját, érzelmileg érettebb lesz a szüleinél, és már nem lesz neki elég az, amit ők nyújtanak. Ez akkor következik be, ha nem figyelnek rá eléggé. De hát hallom, amit mondd! Nem, nem hallod, mert a saját egoista énképed sokkal fontosabb annál, minthogy oda tudd böfögni a gyerekednek, bocs baszd meg, elrontottam, ne haragudj rám. A figyelem ott kezdődik, hogy elfogadom, a gyerek felnőni készül, vannak határai, amiket nem léphetek egy idő után át, ha jó kapcsolatot szeretnék kialakítani vele. Azokat betartom, én is, ő is, hitelesek leszünk egymás számára, úgy fogjuk érezni mindketten, van értékünk ebben a családban.

            A mozaiktestvérem velem beszélget a legőszintébben. Nem az édestestvéreivel, nem az anyukájával, nem az apukájával, velem, aki idegenként pottyant az életébe. De vajon miért? Édes, azért, mert én figyelek rá. A beszélgetés során, nem az érdekel, velem és az én egómmal mi van, hanem, hogy ő hogyan érzi magát, miket gondol magáról a világról, hogyan tudok neki érzelmi segítséget nyújtani, anélkül, hogy kioktató lennék. És amikor az ember rájön, ki is az a személy, akinél ezt érzi, neki akar majd megnyílni. Hiába vagy az anyja, hiába vagy a nővére, azzal az egy személlyel ossza meg, mert mellette úgy érzi értékes minden szava és szerethető minden gondolata. Nekem ez megtiszteltetés lenne és az is. Miért is várnám el valakitől, hogy nyitott és őszinte legyen velem, ha egyszer sem mutattam felé azt, törődöm vele, ha a legtöbbször csak lebasztam, amikor felhozta az egyik hibámat? Nem várhatom el tőle, akármilyen szerepet is töltök be az életében.  Tavaly, mikor én pszichológushoz jártam, ezért szerettem bemenni abba a picike szobába. Mert rólam szólt, igaz csak 45 perc, de én számítottam, nem az, hogy a másiknak igaza legyen. Figyeltek rám, éreztem, hogy tényleg érdekli a másikat, amit mondok, nem pedig azt a mondatot keresi, amibe beleköthet. Az ember megtanulja, hogyan keresse ezt másokban, önmagában, megerősödik és esetleg a mozaiktestvérének át tudja adni mindazt, amit ő kapott heti egy üléstől.

            Én hiszem, ahogy az ember azért tekinthető többnek, mint egy állat (nagyon sajnálom vegetáriánus barátaim, de ez a véleményem), mert képes érzelmeket megélni, közvetíteni és uralni azokat. Képes befogadni minden szép és rossz szót, képes megérteni a mások kódolt nyelvét, képes azt önmaga értékvilágára átformálni, tanulni belőlük, majd továbbadni és gazdagodni általuk. Igaz, azt nem irányíthatom, mit érezzek egy adott szituációban, de azt végig gondolhatom, miért éreztem akkor ott úgy és melyik sémám által, figyelni tudok rá, meghallgathatom, hogy a következő adandó alkalommal, már ne kiáltás legyen belőle, hanem békés elengedés. Rendben van, én így gondolom, ő úgy, ezt érezzük. Rendben van ez így, rendben van embernek lenni és elfogadni ezt önmagamban és másokban is, bassza meg.    

Tudjátok, vannak azok a nagyon aranyos kávéautomaták, amik olyan poharat nyomnak a kezedben, aminek az oldalára rá van írva, mindenkinek jár 5 perc kávészünet. 5 perc felfrissülés 100 ml által. Ezzel nem is lenne gond, elvégre tényleg csak egy ötpercnyi kellemes érzést ad. A baj az, hogy az infláció által (ami nem tudom hogyan és miként érte el a kávéautomatákat) a 100 ml-es kis semmiségek háromszáz forintba kerülnek. Érted, háromszáz forintba kerül egy kávéfüggő életben maradása. Háromszáz forintból tíz évesen még kényelmesen tudtam venni 6 tevehere rágógumit, tudod, amiben az a basszott savanyú rózsaszínes lé volt. Most pedig heti több ezret kell költenem kávékra, hát hova szalad az idő? Jó, igazából nem erről akartam írni, ez csak a bevezetés volt.

            Ahogy nő fel a 'én' és az utánam lévő generáció, egyre inkább csökken a hímsovinizmus. Illetve jobb helyeken, több keleti országban borzasztó a helyzet továbbra is. A feminizmus első hullámai a 19. században indultak el és való igaz a nemek közti egyenjogúságot szerette volna kialakítani. Ez vonatkozott a társadalmi, gazdasági, kulturális, de talán még a szexuális kérdésekre is. Hát mára ez a foglom kicsit elborult, sokkal több tevékenységet, elvet társítunk ahhoz, mit is jelent feministának lenni. Egyébként a kedvenc feminista íróm Virgina Woolf, ha valaki az egyenjogúság megálmodásának alapjairól akar tudni, illik őt ismerni. Meg amúgy is illik őt ismerni, még ha az irodalom tanárod ponyvaregénynek tartotta is az alkotásait.

            Ha jobban belegondolok, van bármi olyan dolog, tevékenység, amit a modern társadalomban a nők nem tehetnek meg, de a férfiak igen? Mindenkinek az első őszinte reakciója nőként erre a kérdésre az, hogy igen. Pedig valójában, amiért egykor Woolf harcolt mára természetes lett. Szavazati jog, teljes állású munka, erős testfelépítés, mindként szülő otthon van a gyerekkel, mindkét fél takarít, együtt alkotják a család fejét. Szóval azon kívül, hogy a magyar nyelvben a férfiakat olyan becenevekkel illetjük, mint hapsi, pasas, ürge, fickó, csávó, faszi, a nőket meg: csajszi, asszony, liba, bige, picsa, nincs már a nemek közt különbség. Illetve ezt Dúró Dóra cáfolja, aki szerint elvetetni a nem kívánt terhességből származó embriót „halálos bűn”, de hát Dúró Dóra szerint sok minden (faszság) lehetne bűn.

            Én így gondolom. Egészen addig, míg csütörtök első órán be nem ülök egy német órára, ahol a tanárnő oly’ kedves, mindig felhívja a figyelmünket arra, hogy egy szép lány nem beszél csúnyán. Mert, ha csúnya vagyok beszélhetek csúnyán? Miért tesszük párhuzamba a külsővel, mikor az egész világ most body positivity lázban ég? A másik oldalról megközelítve: egy szépfiú beszélhet csúnyán? Vagy csak a csúnya fiúk beszélhetnek trágárul? Miért nem lehet a nemiséget kihagyni ebből? Semmi köze a szókincshez. Inkább mondaná azt, hogy ne beszéljél így fiam (bocsánat lányom, a fiúkra ugyebár nem szólnak rá ezért), mert mindenki egy köcsög parasztnak fog tartani. Aztán jönnek a nagy flegmázások, hogy jaj, de hát én szarok az emberek véleményére, engem senki nem irányíthat, csak az anyám, akinél majd még 35 évesen is ott fogok élni. Bassza meg.

            Én nagyon szeretem a feminista felfogást, bár ha túlzásokba esik az ember, én már nem tudom eldönteni, neki a példaképe most akkor Virginia Woolf / Emma Watson, vagy csak szimplán biszexuális? Merthogy én, mint nő, annak érzem és vallom magam, kedvelem, ha egy férfi fizeti az első randevún a boromat, ha egy férfi cseréli ki a villanykörtét helyettem, ha egy férfi előre enged az ajtóban stb. Szóval én ezeket kedvelem. Bár van pénzem, tudok magamnak fizetni, igaz most már a bor sem annyi, mint hajdan, akárcsak a kávé, folyamatosan drágul, tanultam fizikát (és tudom, hogy a fizika tanárom kételkedik ebben, de), én is ki tudok cserélni két villanykörtét, és van kezem, hogy kinyissam magamnak azt a kurva ajtót. Egyszerűen annyi az egész, hogy szeretem a sztenderd felállást, ezt láttam a szüleim között, ebbe nőttem bele, nekem ez a szép. Bár az anyaságtól, a folytonos mosástól a hideg baszogatja a hátam, és a szülés 50%-át igazán átvehetné a férfi. És át is veszi, abban a pillanatban, hogy megfogja a párja kezét, az meg eltöri minden csontját és porcát.

            A feminizmus szép mozgalom volt és lehetne, ha tudnák az emberek mit jelent feministának lenni, mit jelent a fogalom. Olvasni kéne róla szóló könyveket, édes, nem pedig beállni a sorba, hogy hú akkor én most egy férfiutáló, business woman leszek, aki uralni akarja az életét, anélkül, hogy végig tudná gondolni, hogyan kéne felnőtt nőként viselkedni.

            Egyébként mindjárt nőnap, ha nem szeretnél virágot kapni egy férfitól (mert 21. századi feminista vagy), igazán elolvashatnád Betty Friedan Nőiesség kultusz című könyvét. Én is így teszek, bi(a)tch.

Kepes Andár szerint az embereket négy csoportba lehet sorolni. Vannak az okos depressziósok, mint én, a boldog hülyék, mint te, az okos boldogok és a depressziós hülyék. Nyilvánvaló, hogy az utóbbi a legrosszabb és nyilvánvaló, hogy nem vagyok depressziós. Te meg boldog. Szóval, ha ezt a négy embercsoportot vesszük alapul, jogosan teszi fel az ember a kérdést, hogy de baszki, akkor miért is tanuljak, elvégre úgyis depressziós leszek a végén. Azért tanuljál, édesem, hogy legalább hülye ne legyél. Nem, igazából azért kell tanulni egész életünkben, hogy lássuk a világot és ne csak azt a kis ketrecet, amibe beleszülettünk. Mert ha megtanulunk kitörni belőle, nemcsak, lehangoltak nem leszünk, de érzelmileg olyan sokat fejlődtünk, akár még boldog okosok is lehetünk. Na már most ugye kényes kérdés, hogy ki számít okosnak, műveltnek. És bár az ész tudását fel lehet mérni IQ tesztekkel, szerintem sokkal fontosabb, hogy érzelmileg mennyire jutunk magasra a létrán. A fogyasztói társadalomban mindenki azt hirdeti, milyen király okosnak, híresnek, pénzesnek lenni, de ők tudnak a legkevésbé asszertívan kommunikálni, vagy megoldani egy problémát egyenes és higgadt érzelmek között. Én továbbra is azt vallom, hogy az ember akkor lehet a legboldogabb, ha önmagával jó kapcsolatot ápol. Mert amikor erre igény válik, az ember akaratlanul is fejlődni szeretne majd, szélesebb látásmód, műveltség, érzelmi intelligencia kiépítése, és akkor már félúton lesz a boldog okos ember jelenség felé.

            Ugyanakkor én azt is elhiszem, hogy valaki egyszerű, paraszti elméjében is tud boldog lenni. Csak akkor lássam rajtad! Én például nem viselem el, ha valaki úgy magyaráz nekem el valamit, mintha sokkal érettebb, okosabb, műveltebb lenne nálam, automatikusan csökken a tiszteletem iránta. Te ettől függetlenül ezt elviselheted, és gondolhatod úgy, hogy jaj, a másik csak így fejezi ki a szeretetét, csak akkor mutasd meg; ezt te magad is elhiszed és boldog vagy így. Nem szeretném végighallgatni a panaszkodásodat, ami hosszabb a három órás fizika fakultációmnál is. Ha panaszkodsz, miért nem lépsz? Hát depressziós hülye akarsz lenni? Nem hiszem.

Egyszer szóvá tettem a legidősebb húgomnak, hogy szerintem nem kéne mindent olyan nyersen elmondania az embereknek. Erre ő azt reagálta: de miért, én csak őszinte vagyok. Ahogy a kedvesség, úgy az őszinteség se ér sokat érzelmi fejletség nélkül. Ha minden héten közölném a matek tanárommal, hogy kopaszodik, valószínűleg egy idő után nem kedvelne, pedig tavaly még dicséretet is kaptam a tantárgyából. Nem kedvelne, teljesen jogosan, mert geciként viselkednék, de persze mondhatnám, hogy miért, én csak őszinte vagyok. Éppen ezért én az őszinteséget, mint olyat nem tartom önmagában értéknek. Emberi alapvető tulajdonságnak kéne lenni a kedvességgel együtt, bár a világ szar és mindenki értéknek hiszi ezeket. Piroska mesélj már a barátodról, milyen a srác? Jaj, hát nagyon szép, nagyon őszinte és kedves. Tényleg? De cuki, akkor emberként viselkedik? Mert most az ember alapvető tulajdonságait soroltad fel. Amik nem érnek sokat, ha mellette nem vagy intelligens. Ahogy mondják is, a külső réteg, amit cipelünk magunkon, egyszer el fog rohadni, megöregszik, ráncos és undorító maradvány lesz csupán belőle. Mindig a személyiséget kell nézni! Mindig! Nem azt, hogy őszinte-e, nem azt, hogy mindenkivel kedves-e, mert akármennyire is természetesnek kéne lennie, ilyen ember nincs egyszerűen. Én is kibaszott ideges és szarkasztikus leszek, ha valaki egyszerűen hülye, de neki áll följebb. Azt keresd a másikban, hogy önmagát szereti-e. Mert ha igen, akkor tudja az illető mit jelent szeretni, törődni, gondoskodni, odafigyelni a másikra, és soha abba nem hagyni a tanulást, fejlődést. Megtanulta hogyan kell ezeket végrehajtani és át tudja a másiknak adni az energiáját, amit ezek által kap. Az ilyen kapcsolatok a legértékesebbek. Ahol tombol az intelligencia, a szeretet, emberként viselkednek, és nem félnek az érzelmi világuktól, sem egymásétól.

            Az a vicces a fogyasztói társadalom emberében, hogy mindenki a legkevesebb erőfeszítéssel szeretné elérné céljait. Ebből következik a logikus következtetés, miért is van Magyarországon annyi megkeseredett, depresszív, reményveszetett ember. Hát elmondom miért. Mert a lélek és az elme fejlődése egy kurva hosszú folyamat, míg a pénzhez jutás lehet nagyon egyszerű is. Csak rá kell nézni Mészárosra. Senki nem akarja végigjárni a pszichés fejlődés rögös útját, mert az ember lusta, nem törődöm magatartása hátráltatja. Majd megszületik az ötödik ember csoport, amit Kepes András kihagyott: a látszólag boldog, de hülye ember.

A minap utaztam a buszon, természetesen fülhallgatóval a fülemben, mikor is arra lettem figyelmes, hogy a velem átlóban ülő idős hölgy hátrafordul egy fiatal sráchoz, majd megkérdezi tőle: és már tudod, mi leszel, ha nagy leszel? A fiú pedig valami rendkívül impozánst mondhatott, mivel a nő arcán büszke mosoly terült szét. Sajnos a választ nem hallottam, mert a busz ráfordult Budapest egyik legjobban lebetonozott utcájára, ahol kicsit trambulinban éreztem magam és inkább figyeltem arra, hogy az ülésen maradjak, mintsem, mi lesz a srácból, ha elvégzi a gimnáziumot.

            Szerintem nem nő fel úgy ember, hogy ne kérdeznék meg tőle, mit tervez a jövőben. Mintha mindenkiből naptárat szeretnének csinálni, aztán meg sírunk, mert szarunk a nyitott és spontán fogalmak jelentésére. Én őszintén bevallom, nem tudom van-e jó válasz erre a kérdésre. Amikor elmész egy családi összejövetelre - esküvő, szülinap, Icuka néni temetése -, ahol még az a fura vörös hajú nő, tudod a harmad unokabáttyád lánya is jelen van, és megkérdezik mik a terveid, na az az a pillanat, amikor mindennél hangosabban kezdenek el forogni a fogaskerekek a fejedben. Mit kéne most mondanom? Ha azt mondom, hát még nemtom’ megrázzák a fejüket és céltalannak neveznek. De ha azt mondom, író, hitetlenkedve szólnak anyámnak, hogy az elszegényedést tervezem. Mit akarsz te bölcsész diplomával? Legyél inkább mérnök vagy informatikus, azok sokat keresnek, majd fizetheted a nyugdíjamat. Az ember pedig ott áll, kezében a szelet csokoládétortával, vagy az álmának maradványaival, amit ügyesen, kedvesen a földhöz csesztek neki. És milyen aranyos ez a vörös hajú nő, akit még mindig nem ismerek, azt mondja legyek nyitott, de édes, hogy egyem a zúzáját.

            Apukámtól egész kamasz koromban azt hallgattam; lányom bármi lehetsz, ami csak lenni akarsz, de akkor már légy oly kedves és kétszer annyi energiát tegyél bele, mint az átlagember.

            Miért hisszük azt, hogy bárki is jó tanácsot tud adni nekünk? És itt a bárkin van a hangsúly. Eleve mindenkit annyira érdekel a jövőm, mintha garantálnák, hogy túlélem az érettségit. Az a vicces, hogy valójában nem érdekli őket, mit fogsz csinálni. Általában csak szeretnék megosztani a saját gondolataikat, a kurva jó tanácsokat, majd a végéhez odateszik, hogy enyhítsenek a lelkiismeretükön, de ez a te döntésed. Igen, tudom. Nem azzal van bajom, ha kilátástalan vagyok, és úgy fordulnak felém ötletekkel, olyankor a segítőkészség a cél. Egészen más az, amikor a saját elképzeléseimet rombolják össze, mert ők több évet éltek már a világban. Hozzáteszem, az inkább túlélés volt, mint sem valódi létezés.

 Az irodalomtanárunk azt mondta senki ne legyen bölcsész, az emberi erőforrások és kommunikációs szakok hülyeségek. Én kérek elnézést, de önnek milyen diplomája is van pontosan? Jaaa, hogy bölcsész. Oh. Jaaa, hogy van még négy másik diplomája? Oh. Jaaa, hogy ennek ellenére még mindig egy iskolában tanít, közben pedig szidja az alulfizetett állását? Oh. Soha ne fogadj meg olyan embertől tanácsot, aki nem érte el már legalább azt, amit te is el szeretnél. Egy hajléktalantól sem kérdezed meg, miként kell házat venni, vagy egy alkoholistától, miért nem kéne minden hétvégén inni. Akkor a nagyszülődtől, aki otthon nevelte a gyerekeket, miért fogadod el, ha azt mondja, ne legyél ez vagy az, mert hülyeség (szerinte)? Vagy a vörös hajú nőtől, hogy legyél nyitottabb, mikor ő csak a férje kezét fogva rohad a sarokban, fosik a társaságban és csupán csak issza a pezsgőjét. Na, annak is tuti van valami függősége. És tuti, hogy soha életében nem járt pszichológushoz.

            Legyél végre felnőtt és tökösen mondd el az őszintét a feltett kérdésre; én ez és ez akarok lenni, ha felnövök. Ez a te döntésed, a te egyetlen életed, amit te fogsz élni, nem ő, aki eljátssza, hogy szerinte normális, ha a kenyér 800 forintba kerül. Lassan már nem is lehet a szegénység szimbóluma. Mármint a kenyér.

            Szerintem a legnagyobb baj ott kezdődik, hogy rengeteg emberben nem tudatosul, egy élete van. Tudom, ennél nagyobb klisét, baszki, nem is mondhatnék. De ez tényleg így van. Anyám életéből okulva, aki tíz éve elvált és dolgozik, mint nővér, minden vágya egy kertes ház, amihez gyűjtenie kéne, előre tervezni, de úgy látszik tőle anno nem kérdezték meg elégszer, mi lesz belőle, ha felnő. Szóval őt látva jövök rá, hogy minden perc és másodperc elmúlik, és nem kapom vissza őket. Senki nem bassza hozzám azokat, mikor rájövök majd a halálos ágyamon, elrontottam az életem, hogy nesze, kezd újra. Nincs ilyen. Ahogy anyukámnak se lesz, nem mert nemet mondani a szülei akaratának, nem mert változtatni, és most már azt hiszi, a körülmények nem engedik meg neki a kertes házat, mikor valójában saját magát hátráltatja. És akkor az ilyen személyek akarják megmondani, hogyan legyél sikeres.

Biztosan csak a jóindulat vezérli őket, de engem pedig a saját életem feletti kontroll utáni vágy. És, ha én azt mondom, kreatív emberként lennék boldog, és színházban akarok táncikálni, akkor kreatív ember leszek és táncikálni fogok mindhalálig. Jó, nyilván nem fogok színházban táncikálni, elvégre én nem vagyok olyan nyitott, mint a vörös hajú nő.