Hét héttel érettségi előtt mit kéne csinálni? Tanulni? Áh, az olyan klisés, végigtanultam négy évet, most már hagyjanak. Szerintem inkább kimegyek külföldre. Igen, ez a logikus döntés. Úgyis mindenki azt mondja, milyen szar hely Magyarország, így a kormány, úgy a kormány, kirándulok egyet, aztán felírok egy egyenletet, egyik végén a magyar nemzettel, másikon a franciákkal, ha már egyszer matek érettségi vár rám.

            Párizs arról közismert, hogy a szerelem városa. Rettentően sokat hisznek erről a helyről, én is, de amikor leültem egy étterem asztalához enni és megjelent egy néger (vagy fekete, vagy színes bőrű, vagy hogy kell hívni őket, hogy ne legyek rasszista kijelentés,) kis srác elkérni a sült krumplinkat, arra gondoltam, baszki ez Újpest. Egyébként nem adtuk oda a krumplit, az indok pedig az volt, hogy mi is éhesek vagyunk. Miközben ettem egy furcsa helyen, furcsa emberek között, azt vettem észre, mindenki egyedül eszik. Egyedül sétál, kihangosított telefonnal végig az utcákon. És akkor feltettem magamnak a kérdést: miért a szerelem városa? Nyilván, minden településnek vannak árnyaltabb oldalai, ez egyértelmű. De én csalódott voltam, hogy az oly nagy hírnevet kapott Párizs utcái koszosabbak, mint az itthoniak, hogy minden épület a Váci utcai lakásokhoz hasonlít, hogy a Szajna elválasztja a kulturált és sokkal kevésbé kulturált környéket egymástól, hogy a hidakban semmi romantikus nincs… Szóval, igen, az ember ne éljen nagy elvárásokkal együtt, mert akkor folyamatosan csalódni fog, ami rossz közérzetet szül. Így hát, miután megittam a negyedik kávémat aznap és leültem a kedves barátommal egy padra, elkezdtük jobban megnézni az embereket. Ez már a szebb része volt Párizsnak, a folyó másik oldala, ahol nem voltak kéregető kisfiúk. Az összes ember elegáns, egészséges, se túl vékony, se elhízott, nincs elöregedő társadalom, mint itthon, mindenki magabiztosan vonul, még a piros lámpáknál is, hiába dudálnak rájuk az autósok, rengetegen bicikliznek, futnak, görkorcsolyáznak, mindenki csak a saját életére figyel, nem nézik meg illetlenül egymást, nem keresik kit mikor, miért lehet feljelenteni, egyszerűen mindenki nyugodt és boldog. Nem éreztem magam stresszesen, nem éreztem, hogy bámulnak, tényleg mindenki csak saját magára figyelt. Rendben, ítélkező tekintetetek el-elreppentek, de nem láttam senkin azt a búval baszottságot, mint itt Budapesten.

            Igazából Párizsban, ami talán a legszebb volt, azok az emlékek, örökségek, amik fennmaradtak, ahogy drága barátom fogalmazott, látszik, hogy az első és második világháború után nem kellett jóvátételt fizetniük a franciáknak. Tényleg szépek voltak a múzeumok, a parkok, a terek, de tökéletesen ugyanúgy nézett ki, mint Budapest. Szarabb közlekedési rendszerrel. Egy óra alatt ment a busz négy megállót, akkora dugó volt bassza meg. A franciák meg tök nyugodtan biciklizgetnek, sétálnak az egyhelyben álló autók között. Nulla halálfélelem.

            Az Eiffel-torony felé sétálva sok utcán és duty free boltban láttam, hogy árulnak óvszert. Mármint konkrétan, van az utcán durex automata, a gyógyszertárban is a 25 év alattiaknak ingyen adnak gumit. Ráadásul tényleg mindenki szinte egyedül van, kivétel a melegek. De annyi meleg volt ott, azok meg folyton csoportban jártak. Szerintem, egy kicsit máshogy képzeltem el, mit is jelent, hogy Párizs a szerelem városa. Mármint én nem akarok célozgatni, de értitek. Egyébként az Eiffel-torny csak azért van, hogy a turisták fogózkodhassanak vele. Nem akkora, mint a képeken, rozsdás, körülötte fekete emberek próbálnak téged lehúzni pénzzel, dudáló autók, öngyilkos hajlamú gyalogosok, szemét és rágó a földön… nem, nem romantikus. Kicsit sem Frank Sinatra L-O-V-E című száma jut eszembe. Ez inkább kaotikus.

            Nyilván a szobámból most így visszagondolva azért jó emlék, főleg azok a pillanatok, amiket mi turistaként abszolút nem érettünk. Például, hogy beszél hozzám az utcán a lámpa, hogy farok alakú kerítés van néhány ablak alatt, hogy a metrónál a sínek előtt önműködő műanyag ajtók vannak, hogy míg a metró meg nem jön, senki ne akarjon véget vetni az életének. Úgyis rengeted lehetőség adódik rá az utcán...

            Párizs látványos részei szépek, tényleg gyönyörűek, már csak a társadalmi különbségek miatt is jó kimenni oda, látni, a mi nemzetünk valahol el lett kúrva. Párizs továbbá különleges a D’Orsay óriás órájából nyíló kilátása miatt. Egyik kedvenc íróm, Oscar Wilde a Pére-Lachaise temetőben nyugszik. Mona Lisa a kis A4-es vászonról követ téged szemével az egész teremben, az öngyilkos Van Gogh festményei is a városban vannak elhelyezve, Champs Élysées a Diadalívvel is csodás képet nyújt, bár a tüntetés és nagy forgalom miatt őszintén én szart se láttam, meg amúgy se látok, mert nem szeretem a szemüvegemet hordani.

         Párizs szép, éppen annyira, mint Budapest. Csak itt élünk, megszoktuk a körülöttünk lévő különlegességeket. Talán ezért is érdemes utazgatni, látni, élvezni a nagyvilágot, aztán hazajönni a mi kis országunkba, ahol mindenki kurva anyázza a másikat, egyszerűbb meglátni azt, amire eddig nem néztünk fel. Szép volt, szép volt, de az én otthonom szebb.