A társadalom erőszeretettel hasonlítja össze a 21. századot az előtte lévő századokkal. Fehér Klára Bezzeg az én időmben című könyvében is olvashatjuk, hogy már akkor összehasonlították a generációkat (noha a könyv központi témája nem ez). Pedig az a könyv 1966-os!!! Érted, a szocializmusban is ezen kattogtak a nagymamák, miként lehet elmondani a kamaszoknak, az én koromban minden sokkal jobb volt. És a legszebb ebben, hogy én is ilyen leszek, ugyanazt fogom csinálni. Bezzeg az én időmben a kamaszoknak csak okos telefonjuk és órájuk volt, nem holmi okos fülbevaló. Pff.

            Minden kornak meg van a maga bája és szépe. Nem igaz, hogy régen a világ szebb volt, az emberek jobbak voltak. Aki ezen kesereg, ezt akarja bebizonyítani, az energiáját pazarolja baszki, tudná inkább elfogadni, hogy a világ változik és ettől lesz izgalmas. Na, nem a kurva melegre gondolok nyáron, abból nekem is elegem van, meg a bipolár tavaszból is. Csakhogy példát említsek: kapcsolat, házasság, úgy általánosságban a szerelem. Őszintén a 21. században lettek nyitottak az emberek ezeknek a fogalmaknak a megértésére. A déd nagyi ahhoz ment hozzá, akit neki szántak. A déd papi azt a nőt vette el, amelyik tudott főzni. Ennyi volt. Összeházasodtak, vagy volt vonzalom vagy nem, és így éltek. Konfliktus megoldás? Asszertív kommunikáció? Aranyközépút? Érzelmek őszinte felvállalása? A mosatni generációkat kezdi el érdekelni az egészséges párkapcsolatok pszichológiája, eddig a többség szart rá. Megoldották munkafüggőséggel, gyerekcsinálással. Hát ne mondj már valaki, hogy olyan szép volt a rég, a most meg milyen rossz.

            Vannak azok a tipikus általánosítások, hogy az összes fiú hülye, és az össze lány hisztis picsa. Valójában bele sem gondolunk mennyi igazság van ebben az általánosításban. Merthogy kit hívunk férfinak? Nem a szőke herceget, aki be akarja bizonyítani, hogy milyen menő, milyen király, egy hibája sincs, bátor, aztán egy érzelmi szituációba fosik beleállni. Kit hívunk nőnek? Nem azokat, akik beleragadnak az önsajnálatba, hogy milyen nehéz nőnek lenni, rossz az egész társadalom, lekicsinyít minket, miközben a „nők” saját maguk ellenségei, nem csak felismerik a toxikus helyzeteket, hanem ki is mernek lépni azokból. És akkor már is mondhatjuk, hogy a férfiak nem csak szexet akarnak, a nők pedig nem figyeleméhesek. Mert egy férfi vagy egy nő jól van az életében. A lányok és fiúk nem. Ezt különböztetem meg. Nagyon fontos! Mert amikor azt mondom, hülye fiúk, elegem van belőlük, azokra a srácokra gondolok, akik a kommunikáció helyett a menekülést választják, akik elhitetik magukkal, hogy olyan tulajdonságokkal is rendelkeznek, amikkel soha nem fognak esetleg. Mert amikor azt mondom, sok hisztis picsa, elegem van a lányokból, azokra a csajszikra gondolok, akik a hangukkal próbálják megoldani a nehéz helyzeteket, ha sérelem éri őket flegmák és elérhetetlenek lesznek, majd jön a nagy sírás, hogy őket senki se szereti. Basszus, én se szeretném magamat, ha folyamatosan azt sorolnám, mi bánt, mi rossz, ki seggfej, ki rohadjon meg. Ilyeneket a kamaszok csinálnak, ami teljesen természetes, meg kell élni ezt is. Én is megéltem, ő is megélte, voltam kislány, ő meg volt kisfiú. De amikor nagykorúak vallják magukat felnőtt nőknek/férfiaknak közben pedig minden nehézséget a szőnyeg alá söpörnek, vagy éppen daccal, megsértődéssel reagálnak le, akkor ők nem csak, hogy nem hitelesek mások felé, de saját maguknak is hazudnak. És ezt nem tudták még a 20., 19. században megfogalmazni, látszik is, mert a párkapcsolatnak nevezett valamit egyedül a levegő molekulái tartották egészben.

            Meg kell tanulni felnőnünk. Fizikai és érzelmi szempontból is. Meg kell tanulni nőként és férfiként (felnőttként!) viselkedni a hétköznapokban és a konfliktusokban is. Azért, hogy mások felnézzenek ránk; nahát milyen bátor kiáll a határaiért és nem fut el a nehézségek elől! Azért kell megtanulnunk ezt, mert a sikerélményektől nő az ember önbizalma. Emlékszem anyukám egyszer nekem ugrott, mert nem akartam valahova menni valakivel, akit nem kedvelek. És szépen lassan minden múltbéli szálat megmozgatott: családterápia, válás, költözés, anyaság… egészen addig ment ez, míg a végén ő maga se tudta már mi baja, miért kezdtünk az egész vitába bele. Én pedig ott álltam, nyugodtan hallgattam, ha befejezte elmondtam én mit gondolok, de ami a legszembetűnőbb volt: ő sorolta mi nem jó neki, mi fáj, mit akar visszakapni, közben csapkodott, hangos volt, mintha ezzel nyerni tudna valamiben, amiben nem lehet nyerni, amiben senki nem nyerhet, én pedig teljes nyugalommal hallgattam, halkan reagáltam és nem hirtelen felindulásból dobtam elé a szavakat, elmondtam mit szeretnék, nem azt, mit nem. És büszke voltam magamra, mert egy megterhelő érzelmei állapotban képes voltam végre asszertív lenni. Hiába reagált ő kamaszként, hiába nem lett a vége semmi, az én önbizalmam nem csökkent, sőt!

            Meg kell tanulni felnőttként alakítani a kapcsolatokat. Sokkal több energiát ad, mint az ajtócsapkodás vagy üvöltés. Ahogy a kedvenc tanárom mondta: majd, ha ráncos seggű vény anyó leszel, akkor üljél asztalhoz és írd le mi bánt, most pedig kelljél fel és mondd ki, küzdjél magadért!