Olyan kurva furcsák az emberek. Nem az a megfelelő szó, hogy mások, mint én, mert valóban azok, de ha valamelyik amerikai azt mondja neked, a Föld lapos, te nem mosolyogsz, és arra gondolsz: jól van, hát ő csak más, hanem arra, hogy hú bazmeg. Érti a különbséget, kérem szépen? Tökéletes példa, mikor a húgom egy csavart fagyis kürtöskaláccsal a kezében állt a zebra előtt, mellette én, majd beállt elénk egy józannak kinéző 30-as faszi félrehajtott fejjel és megjegyzte, hogy milyen nagy a fagylalt. Aztán megkérdezte, hogy finom-e és hogy hol vettük. Zöld lett a lámpa, mi átmentünk a zebrán (természetesen azért útbaigazítattuk), a csávó meg ott maradt és akkor kibuggyant egy csepp értelmiség a számból, azzal a felkiáltással, hogy mi a fasz?! Érti, erre gondolok, mikor azt mondom, furcsák az emberek.

            Valamelyik videóban láttam, vagy valamelyik könyvemben olvastam (már nem emlékszem), hogy a húszas évek az új tinédzser évek. Amikor belegondolok, hogy soha többet nem leszek kamasz, nem tudom ki, hogy van vele, de én kicsit azért megkönnyebbülök, tehát hogy még egyszer azokat a szorongásos, büdös, pattanásos éveket, köszi nem, egyszer átélni nagyon szép volt. Mint egy unalmas könyv, elolvastam, de többet nem veszem elő. Ellenben, ha a gyerekkoromra gondolok óriási vágyódás van bennem, illetve egy kis együttérzés is a pelenkás babák felé, mert én is éppen úgy érzem magam a fiatal felnőtt korszakomban, mint ők. Sírni, aludni és enni szeretnék. Folyamatosan!

            Másrészről viszont megnézve a kamasz éveket, annyival egyszerűbb volt. A felnőttek olyan álszentek és hazudozósak, folyton elfoglaltak. Saját magamon és környezetemen veszem észre, hogy egyre kevesebbszer találkozunk a haverokkal, egyre nehezebb összehozni találkákat, mindenki éli a kis életét. Nekem nem jó a kedd délután, mert külön órám van, neki nem jó a szerda, mert sokáig van egyetemen, harmadik csütörtökön jogsit szerez, negyedik pénteken estig dolgozik. Szombat kiesve, mert ő a barátjánál alszik, a másikat a barátnője nem engedi el, esetleg céges vacsi, esetleg extra tanulás zh-ra. Vasárnap senki nem akar kimozdulni, mindenki aludni és tévézni szeretne. A hétfőkről meg nem beszélünk, mert akkor úgy is mindenki a haját tépi. Ilyen okokra hivatkoznak a felnőttek. Vagy nagyon megszokott lerázós szöveg még a „nagyon elfoglalt vagyok mostanában, tényleg, magamra nincs időm, majd megbeszéljük, mikor fussunk össze” aztán látsz egy instant képet róla valahol, hogy valakikkel sörözik. Vagy csak nem írnak vissza az oké, mikor kérdésre. Borzasztó, de tényleg, tiniként miért volt sokkal egyszerűbb, miért tudtuk azt mondani, áh most nincs kedvem ehhez. Mintha muszáj lenne, kimagyaráznunk magunkat az amúgy egyértelmű helyzetekből. Mivel egy kapcsolat csak akkor marad kapcsolat, ha mindkét fél gondosodik róla. Nem elég az egyik, nem elég csak napfény a virágnak, hogy nagyra nőjön. Ha nincs víz, nem lesz ez több ismeretségnél. Márpedig úgy néz ki, a felnőtt világ sokkal inkább szól arról, mennyi mindenkit ismerek, nem pedig arról, hány igaz barátom van közül.

            Arra buzdítanám a velem hasonló korúakat, hogy kicsit legyünk már kevésbé fontosak és figyeljünk azokra a dolgokra is, amik igazán örömöt tudnak adni. Igen jól látja az olvasó, ez egy olyan bejegyzés lett, ahol lényegében azt mertem kijelenteni, hogy én normális vagyok, mindenki már pedig kurva furcsán viselkedik!