Rendben, kicsit már én is unom, bevallom, hogy folyton előjön ez a téma, de egyszerűen muszáj foglalkozni vele, egyrészt mert nőnap van (ami egykor a nők egyenjogúságáért harcoló nap volt, ma már csak marketingfogás), másrészt meg mert azt veszem észre magam körül és az interneten is, hogy míg nagyban tombol, a fogadjunk el mindenkit, ahogy van, mindenki eldöntheti, milyen nem szeretne lenni - járvány, addig a gyerekek, ahogy nőnek fel, egyre kevésbé kiegyensúlyozottak és veszítik el a személyiségüket vagy építik fel azt a szexualitásukra. Szerencsére talán Magyarországon ez annyira nem látszik még, de Nyugat-Európában és Amerikában például szerintem egészen rémisztő a helyzet.

            Tehát. Sokáig követtem egy olyan fiókot, aminek az volt a neve, hogy feminizmus. Én nem tartom magam annak, de a történelemnek ezt részét szeretem, sőt azokat az írókat is szeretem, akik akkor írták meg a történeteiket, mikor még egy nőnek nem volt szavazati joga. Vagy bármilyen joga. Szóval én abban reménykedtem, hogy ez az oldal hasonló tartalmakat fog megosztani. Nos, a minap megjelent egy poszt azzal a kiírással, hogy boldog nők történelmének napját alatta pedig nagy betűkkel: a transz nők is nők. Én felháborodtam és nem, nem vagyok transzfób, ítélkezni szoktam jó szájízzel ugyan, de nem érzek gyűlöletet senki iránt sem, aki más neműnek érzi magát, mint amilyen a biológiai neme. Nekem teljesen oké, ha a csavó nő, a nő bi, a kiscsaj meg béka. Az ő élete. De nekem nőként egy kicsit azért sértés, hogy a transz nőket is nőnek deifinálják. Nekik tök nagy büszkeség, de nekem nem az, ezzel a nőket minősítik, nem a transzokat fogadják el. A transz nő, az tarnsz nő, azért van ott az a kibaszott szó, hogy transz, hogy tudják, hogy ő nem nő, hiszen ha az lenne, fordítva is igaznak kéne lennie a történetnek, hogy a nő az transz nő. Ezt kell elfogadni, hogy nem nők, nem pedig azt, hogy a gyengébbik nemet férfiként kezeljék és transz nőként is akár definíció teljesek legyenek.

            Nagyon sok olyan interjú készül, hogy aktivistákat vagy tüntetőket megkérdeznek, ők hogyan fogalmazzák meg azt a szót, hogy nő, mi és ki a nő. És mindenki azt válaszolja, hogy az, aki nőnek érzi magát. De a sok nyomorék (bocsánat!) nem tanulta meg gimnáziumban, hogy egy szót nem lehet definiálni a szóval, mert a fizika tanárod kirak a teremből, mint macskát szarni… télen! Szerintem a legegyszerűbb és legérthetőbb megmagyarázása, hogy ki a nő: az, aki tud szülni. Igen, vannak meddő nők, akik nem tudnak szülni, ahogy egy lábú emberek is, akik nem tudnak járni, de ők is emberek, nem? Oké, rendben még egy érv, mert szeretem, ha igazam van: a női test úgy van felépítve, hogy a legtöbb idegvégződésünk a clitorisban van, ami mondjuk férfiaknál a hímvesző női mása. Na most, azért lehet egy nőnek könnyebben örömet szerezni a clitorison keresztül, mert ugye ott a legérzékenyebb, ott van a legtöbb idegvégződés, nem a hüvelyben. Mégpedig azért nem, mert ha a hüvelyben lenne, annyira erősen fája a szülés, hogy belehalnának a nők. Ezek után nekem senki ne mondja, hogy a női test nem a szülésre lett kitalálva, hogy ekképpen nem lehet definiálni ezt a nemet, mert sajnos vagy nem sajnos, ez így van. A nőknek is éppen úgy kijár a saját nemük tiszteletben tartása, mint a transzoknak.

            Nem olyan rég J.K.Rowling-ról és a transzokról hoztak le egy újabb cikket, mikor Angliában egy transz nő megölt egy macskát, majd turmix gépbe rakta azt, utána pedig egy ismeretlen férfit megölt Oxford utcáin. Az írónő azon akadt fent, hogy női börtönbe küldték volna az elkövetőt, illetve, hogy a nők nevéhez kötötték a gyilkosságot, mikor „ezek nem a mi bűneink”. Ugyanilyen bosszantó, amikor transz nők női kategóriában versenyeznek a sportokon, és esetleg a férfiak közül nem tudtak kitűnni, de nőiben sorra szerzi az érmeket. Ezek bosszantó dolgok, és jogosan bosszankodnak rajta szerintem. Egyébként ez csak egy kis plusz volt, hogy a világhírekből is tájékozott legyen az olvasó.

            Saját magunk elfogadása a cél ebben a rövidke életben. El lehetne fogadni, hogy a transz nők nem nők, ahogy a transz pasik sem férfiak. Ettől függetlenül bárki érezheti magát annak, aminek akarja, ez teljesen rendben van. De nem megoldás az, hogy két másik nem büszkeségét elvesszük csak azért, mert nem tudunk valamivel megbékélni. Had legyen büszke mindenki a saját nemére, anélkül hogy a többihez próbálnánk hasonlítani. Egy gyönyörű utolsó mondatot még had mondjak a témában: mi a faszért kell egy feminista oldalon lmbtq témában jelen lenni???

U.I.: Elvi vagy tudományos kérdés az, hogy a transz nő nő-e, illetve, hogy a transz férfi férfi-e?

Biztosan mindenkinek van legalább egy olyan ismerőse, aki megszállottan szeret beszélni egy-két témáról. Például a fura gyerek gimiből, aki a buszokért volt oda, vagy a másik lány, akinek Shawn Mendesről szólt a személyisége… igen. Én imádom az ilyen embereket, de komolyan, tök nagy jelenségek, akikről aztán egy jó bor mellett el lehet beszélgetni. 

            Nem tudom ki, hogy van vele, de szerintem rengeteg minden leolvasható a külsőről. Nem csak egy adott személyről, de még a helyekről is. Például én valamelyik nap a drogériában sétálva arra lettem figyelmes, hogy a tamponok és betétek mellett (egy soron) közvetlenül ott vannak az óvszerek és a síkosítók. Majd a fogrémek és fogkefék. Tökéletesen pontosan így egymás mellett. Egyrészt tök jó álca szerintem a kiskamaszoknak, hogy ó, nekem csak eszembe jutott, hogy heti egyszer fogat kéne mosnom. Amikor egy parkban egy tízéves kis srác a tenyerében megmutatta nekem, hogy vett óvszert, valami hasonlót gondolhatott a boltban. Arról már nem nyilatkozok, hogy akkor mit gondolhatott, amikor megmutatta nekem. Visszatérve a drogériás áruk elhelyezésére, én úgy érzem, valamit üzenni szeretnének. Miért pont ez a sorrend? Miért nem a fülpálcika mellett vannak a gumik? Vagy miért nem a testápolók mellett vannak a fogkrémek? Hm?

            Meg aztán ott vannak a párkapcsolatok, na azok a kedvenceim, előző életemben szerintem valami coach lehettem, mert imádom meghallgatni az emberek problémáit, vagy csak megnézni a párokat, ahogy sétálnak egymás mellett és látni, hogy annyi minden leolvasható róluk! Elsődlegesen: mindkét nem azt hiszi, hogy jobb a másiknál. Főleg a nők imádják mondogatni, hogy a férfiak azt hiszik, jobbak, mint mi. Pedig csak kurva ügyesen növesztenek borostát. Olyat én is tudok, ha elkezdek hormonokat szedni! Egyébként pedig ebből is látszik, amit nem győzök hangsúlyozni, hogy a nők kreálják önmaguknak a problémákat. Apukám mesélte, hogy látott a videót, ahol a pali elmondta, miben él egy 21. századi feminista. Összeszedelődzködik a házában, amit férfiak építettek. Beül az autójába, amit férfiak építettek. Elindul az úton, amit férfiak építettek. Megáll a lámpáknál, amit férfiak építettek. Kiszáll az autójából, amit még mindig férfiak építettek és bemegy az épületbe, amit férfiak építettek, hogy egy interjú során elmondhassa miért nincs szükségünk a férfiakra. De milyen igazuk van, szemét palik, itt építgetnek, mert nem bírnak a vérükkel, majd csodálkoznak, hogy már nincsenek zöld területek.

            Az emberekről nem csak a kapcsolati megnyilvánulásuk, de a mindennapi, egyéni tevékenységek közben is akadnak fincsi információk. Amikor a keletiben az emberek felszállnak a 20-as buszra és mindenki azonnal helyet keres magának, majd elfoglalja a számára legszimpatikusabbat, arra gondolok, az életben miért nem lehet ugyanilyen határozottan tudni, mit szeretnénk. Rengeteg barátnőm, akikkel az egyetemet kezdtem, jön rá, hogy nem az a szak a neki való, amire jelentkezett. Van, aki el is mondja, hogy nem ismeri önmagát, ezért nem tudja, mit szeretne. Az iskolában, vagy otthon nagyon ritkán foglalkozunk azzal, hogy megismerjük önmagunkat és fejlesszük azokat a területeket, amikben kimagaslóan jobbak vagyunk, mint minden másban. Nagyon ritkán buzdítanak is minket erre, inkább legyél ötös xy tantárgyból, minthogy megismerd önmagad.  Pedig mennyivel könnyebb lenne úgy belevágni a húszas éveinkbe, hogy legalább tudjuk, milyenek vagyunk, mik az erősségeink, de a legtöbben még egy pacsit se kapna. Az arcukba. Egy vasszékkel. Kétszer… Mellesleg nem tudom mi nálam ez, de úgy érzem, kezdek érdekes kapcsolatba kerülni a húszas számmal. Hogy a busz vagy az életkor az ijesztőbb, azt már nem tudom.

            Szeretném ezt az évet a hatalmas fejlődésnek szentelni. A tarot kártya is megjósolta, hogy sikeres évnek nézek elébe. Szeretném ezt az évet elindítani és tovább vinni, abban a reményben, hogy megtalálom, és megtaláljuk, mit szeretnénk igazán. Megtalálni azokat a témákat, amik felé megszállottak vagyunk, mint a fura osztálytársak gimiből anno. Milyen érdekes, régen őket néztük félszemmel, hogy vajon normálisak-e, most pedig kicsit őket irigylem, mert határozottan tudják, melyik helyre akarnak leülni a buszon.

Szerintem rengeteg embernek a kedvenc időszaka december elseje és huszonnegyedike között zajlik. Elkezdjük várni a karácsonyt, kinyitnak a vásárok és jégpályák, a város is fényekbe öltözik, ha éppen a kormány nem ezen tervez spórolni. Szóval tök szép 24 napról van szó, ráadásul december elején még a hó is szokott esni komoly egy-két napig, mutatván, hogy hiába a globális felmelegedés, még itt van, létezik, de azért nem tervez maradni három hónapig. Tényleg csak egy puszira jön minden évben, aztán el is tűnik. Igen, a házon kívül tényleg tök aranyos a karácsony előtti időszak, leszámítva a péntek délutáni dugót az Andrásin, amikor mindenki anyázik a kocsijában. De legalább idén fel lett díszítve az út!

            Mind tudjuk, hogy az ünnepek közeledtével nincs család, akik nyugodtak lennének. Oké gyerekként még ezt annyira nem értjük, nem fogjuk fel teljesen, anyánk miért küld ki sárembert építeni, miközben apánkat nézi kezében fakanállal. Mert amikor még kicsik vagyunk nem a stresszről, az ajándékvásárlásokról, a kilónyi kaja megfőzéséről szólnak az ünnepek. Mi csupán csak átéljük a varázst. Én például rendkívül hálás vagyok a szüleimnek, hogy semmit nem láttam a stresszes készülődésekből gyerekként, én csak a játékra emlékszem, a csomagokra a fa alatt, a finom ételekre, a sok ölelésre és puszira, a kis csengettyűszóra, amikor apukám megrázta a csengőt ezzel jelezve, hogy lehet jönni a nappaliba kibontani az ajándékokat. Meg persze Bobra a kertben álló sáremberre. Oké, talán egyszer a 12 év alatt igazi hóember volt.

            Amikor a testvéreimmel már javában tomboltunk a kamaszkorban a szüleink befogtak minket házimunkára, persze a karácsonyi csoda része továbbra is a miénk maradt, de azért a stresszt is megkóstolhattuk. Aztán egy idő után már ugyanannyi volt a stressz, mint a csodavárása. Kérdezem én, egyszer át fog billeni a mérleg? Egyszer majd több lesz a nyűg az ünnepi hangulatnál? Ebben az esetben teljesen megértem azt az 5 éves gyereket az interneten, aki az anyukájának sír, hogy ő örökre gyerek akar maradni. 

            Emlékszem, amikor egyszer valaki megkérdezte tőlem, hogy nálunk otthon miért nincsenek hétvégente családi ebédek, miért csak az ünnepekkor ülünk az asztalhoz együtt. Először is, mert a húgom délben kell, az öcsém hajnal hétkor és elég nehéz megszervezni ki mikor legyen éhes egy jó kis husi levesre meg egy tál menzás finomfőzelékre, ami nem is finom, szóval egészen biztos, hogy csak a kisiskolások manipulációja érdekében lett ez a neve. Másodszor, én még életemben nem ültem végig úgy egy családi ebédet, hogy valaki ne beszélt volna a testéről, vagy az ételekről, vagy a kalóriákról, vagy az edzésről közben. Tényleg, tök jó, ha valaki tudatosan le akarja mozogni a bejglit, de ne ebéd közben ossza már meg, és ne velem. Nagyon frusztráló, mikor előtted van egy adag krumplipüré a finom omlósra sült kacsával és éppen egyszerre próbálsz a villádra mindenből feltuszkolni egy kicsit, közben valaki megszólal, hogy jaj, de sokat kell majd ezért edzeni, hogy ne látszódjon meg. Nagyon szuper, akkor te majd edzel, de én had élvezzem már az ételt, anélkül, hogy arra fókuszálnék, hogy éppen eszek!

            Idén történt először, hogy evés közben senki nem beszélte meg a januári edzéstervét az asztalnál, amiről úgyis tudja mindenki, hogy kemény egy hétig fog tartani, jobb esetben kettő. A barátom családjával voltunk ebédelni, én már lelkiekben odafele menet felkészítettem magam mindenre, de senki nem hozta szóba a testét vagy az ételt evés közben. Letudták annyival, hogy finom és köszönik szépen. Én meg arra gondoltam, ahaa szóval ilyen, ha az ember tudja élvezni a karácsonyi étkezést. Szerintem gyerekkorom óta nem ültem még ilyen nyugodtan egy tál leves felett.

            Őszintén abban a pillanatban élesen tudatosult bennem, hogy a karácsonynak, az ünnepeknek oké a része a stressz, a készülődés, főleg minél idősebb vagy annál inkább téped a hajad abban a 24 napban, de nem ezek miatt ünnep az ünnep. Mert amikor eljön a 24-e már nem szabad semmi olyanra gondolni, ami megterhelő, vagy olyanról beszélni, ami negatív. Van két hét, hogy az ember élvezze a finom ételeket, beszélgethessen a félig ismert harmad-unokatestvéreivel, nem szabad a kalóriákra gondolni, vagy arra, hogy Jutka néni biztosan örülni fog-e a piros edénykészletnek.

            Ebből tanulván jövőre biztosan jobban fogod csinálni. Vagy igazából nem, mert mire odaérsz, hogy karácsony megint minden hajad kihullik és a tescoban állsz, hogy tavaly kék vagy piros edényt vettél a fölötted élő néninek. Ha változást akarsz, szard le Jutka nénit, vegyél egy tábla csokit, és míg a parkolóba érsz, edd is meg, anélkül, hogy az edzőteremre gondolnál. Mert az élet sokkal több, mint a kalóriák vagy Jutka néni sértődöttsége. Az élet az aktuális pillanatokról szól.

Most egy olyan témáról szeretnék és fogok írni, amiben igazából alig vagy nulla tapasztalatom van, jogosa kérdezi meg az ember, hogy ez a fiatal liba mit okoskodik a képernyő túlsó oldalán. Pedig valójában annyit okoskodhatok, amennyit akarok, és olyan dolgokról, amikről csak kedvem tartja. Igaz, csak akkor tehetem ezt meg, ha jól manipulálom az olvasót és a story végére elhiszi azt, amit én is. Ergo olyanokat, hogy a Föld lapos, vagy éppen ahogy az öcsém fizika tanára kijelentette egyszer: én nem azt mondom, hogy a Holdra szállás nem történt meg, de azért erős véleményem van róla, amit most nektek nem mondok el. Kérdezem én, azért nem mondta el, mert nem tanulta meg manipulálni az embereket? Vagy éppen az, hogy túl jól csinálta és arra várt, hogy valamelyik kamasz elkezdje kérdezgetni?

            Na de kezdjük is el, mert megint sok mondanivalóm van és megint egy komoly témát fogok taglalni… sokáig. Tehát a nevelés. Igen. Szerintem a világon a legnehezebb feladat, mármint így látva körülöttem a szülőket és a gyerekeiket, néha csak annyi jár a fejemben, hogy hú bazmeg. Mindenkinek vannak gyerekkori emlékei erről, atyai pofon, anyai ordibálások, aztán a facebook posztok, hogy nézzétek milyen okos és ügyes a gyerek, mérnök lett belőle, én csináltam blablabla. Van egy emlékem kiskoromból, mikor még a húgomat hoztuk haza a kórházból és alig volt pár hetes. A z oviból jöhettünk haza, anya az ajtó előtt kereste a kulcsot én meg a babahordozóban lévő kicsi emberre néztem, majd megkérdeztem: anya, te majd az Ilikét is meg fogod ütni, ha rosszul viselkedik? (nyilván nem Ilike a húgom neve). Anya pedig rám nézett, és azt mondta, hogy merek ilyet kérdezni, nyilván nem.  Ezt olvasva tuti azt mondaná ilyen nem történt, rosszul emlékszem, de én igazából megértem. Mármint az akkori reakciót meg a mostanit is. Merthogy rengeteg szülő azért ad egy-két maflást a gyerekének, vagy szól oda indulatból, mert nincsen más eszköze, tehetetlen. Ezt tanították meg neki az ő szülei, nem tudja, hogyan kell kezelni a stresszes, váratlan helyzetet, mikor a gyerek torkaszakadtából ordít vagy szemtelen, vagy olyat kérdez, ami kényelmetlen. Tehát én nem hibáztatom anyut azért, mert megütött néha minket, vagy a nagynénimet mikor a kocsiba rávágott a térdünkre, hogy ne vihogjunk már annyit, vagy apát, amiért megcsípte a kezünket, hogy hagyjuk abba a verekedést. Mellesleg ő bocsánatot kért, mikor már nagyobbak voltunk és szóba jött a téma, ami tök aranyos és tiszteletre méltó szerintem, elvégre hány szülő képes bocsánatot kérni a saját gyerekétől? Vagy bárkitől?

            A legnagyobb baj, hogy tényleg majdnem mindenki, akinek gyereke van, használja az ordibálást vagy az ütést, a gyerek elcsendesedik és azt hisszük, hogy akkor ez a módszer használ. Kérdem én, akkor miért csinálja a gyerek újra és újra ugyanazt, ha annyira hatásos a dolog? Nyilván vannak kivételek, nyilván van, aki tényleg egy pofon után máshogy viselkedik. De többségiben azt lehet észrevenni, rajtam is ezt lehetett, hogy ezek nem hatásos nevelési módszerek. Ráadásul rengeteg negatív következménye is lehet a gyerek jövőjére nézve. Agresszív lesz a társaival, vagy éppen iszonyatosan félős, nem mer majd beszélni másokkal, nem lesznek kapcsolatai. Oké, ezek most szélsőséges végletek, de ilyen is létezik és van is jelen.

 A legkisebb unokatestvérem most 6 éves és hihetetlenül figyeleméhes illetve hiperaktív. Mindig, amikor náluk vagyunk, azt hallom, hogy mindenkihez beszél, ordít, hogy nézd mit csináltam, kérek inni, éhes vagyok, játszatok velem, és szerencsétlen gyerek annyit használja a hangját, a válasz pedig mindig annyi a felnőttektől, hogy jaj, hagyd már abba. Pedig annyi más módszer van, és ha ezeket használjuk, lehet látni, hogy egyébként egy tök édes gyerekről van szó, aki csak unatkozik és szeretve akar lenni. Azért ordít, mert senki nem figyel rá, senki nem kérdezi meg tőle mi a baj, mit szeretne. Azért szól mindig mindenkinek, hogy adjatok enni-inni, mert nem lett neki megtanítva, hogyan tud elővenni egy poharat és megkérni valakit, hogy töltsön neki vizet. Mert a kisgyerekeknél az a normális, hogy el-szólják és nem elsírják már, mit szeretnének, de ha ez megmarad, akkor érti. Valami berögzült rossz szokás van a fejében, amit a szülő tanított meg neki akaratlanul.

            Nem tudjuk igazából, mi a gondoskodás és nevelés között a különbség és ez a baj. Gondoskodni bárkiről lehet, az nem nehéz. Adsz neki enni, inni, meleget és elél. De az ember nem ettől lesz ember. A nevelés nem merül ki ennyiben. Az ember nem egy kicseszett virág, amiről elég heti kétszer gondoskodni. Egyszer emlékszem, apukámnak mondtam, hogy milyen ijesztő lehet szülővé válni és csak a végén rájönni, hogy jól csináltad-e vagy sem. Mire ő azt mondta nekem: ha olyannak szereted a gyereked, amilyen, hidd el ő olyan lesz, amilyennek szeretnéd, hogy legyen.

Nincs olyan, hogy tökéletes szülő vagy ember. Hibázunk. Folyamatosan. Gyerek-, kamasz-, felnőtt-, szülőkként is. Nem lehetünk a legjobbak és a gyerekek/gyerekeink se lehetnek a legjobbak. Ezért nem is lehet tőlük se elvárni, hogy mindig jól viselkedjenek. Ugyanúgy, ahogy mi se szeretnénk, ha elvárnák tőlünk, mindig a toppon legyünk szülőként. Nincs ilyen. Nem létezik.

            Saját tapasztalat alapján egy valamit biztosan megtanultam azért, mit tilos szülőként csinálni. Mikor az enyémek elváltak és apukám újraházasodott, rengetegszer volt olyan, hogy a nevelőanyukámmal egymásnak estek, mert nem úgy szólt az egyik a gyerekhez, ahogy a másik akarta volna. Ebből óriási feszültségek voltak anno, ami ránk is átterjedt. Tehát megtanultam, hogy mind más és más nevelési szokásokkal jövünk el otthonról, más sémákkal és nem lehet kritizálni a páromat azért, mert máshogy szól rá a gyerekre, mint én.  A pici megtanulja melyik szülő milyen, kihez milyen kéréssel lehet fordulni, de a szülők közti vita, bevonva a gyereket is, az egyik legkárosabb dolog a világon, ami nevelés közben megtörténhet.

            Vicces egyébként úgy írni, mintha én is szülő lennék, bár ki tudja, azt mondják, fő a titokzatosság (kacsint, kacsint). Lezárásképpen apukám egyik kedvenc mondatát írnám le, amit egyszer a gyereknevelés kapcsán mondott: a szülőség sikeressége nem az adott pillanaton múlik, hanem azon, hogy a gyerek hányszor hozza majd át az unokákat, amikor nagyszülő lesz belőled.

A minap a testvéremmel vártuk a metrót, közben egymás arcát piszkáltuk és mosolyogtunk. Érzékeltem, hogy egy erősen hatvanas éveiben járó férfi a húgom mögé áll és minket néz, nevet magában azon, ahogy mi mosolygunk egymásra, miután a másik arcán grimaszokat állítottunk be. A tevékenységünk miértjeit felesleges megkérdezni, épeszű válasz nincs rá és nem is lesz. Tehát ott vagyunk ebben a szituációban, mikor a pasi mögöttünk megszólal:

            - Szikét ne adjak hozzá?

Gondolom én, a plasztikai műtétre gondolt. Mosolygok, próbálok nem tudomást venni.

            - Nektek nem is kell. Olyan csinosak vagytok. Olyan szép az arcotok.

Ez valóban így van, bár a húgom arcát nem tudom hogyan láthatta, ha háttal állt a csávónak. Próbáljuk mindketten visszatartani a nevetést, miközben a testvérem hátrafordul kíváncsisága miatt, a férfi pedig ennyit mondd neki:

            - Csókolom.

            Nyugat Európában tök szépen látszik az a tendencia, hogy a feminizmus kezd átfordulni egy bosszúállásba. Nos, itt keleten, a Balkánon (tudom, hogy Magyarországot Közép-Európához szokás sorsolni, de én élvezem, ha felbosszanthatom az embereket) ez nem érezhető ennyire intenzíven. Sőt. Továbbra is észrevehető, hogy azért mert valakinek farka van, úgy érzi elmondhatja egy nőnek, ha kívánatosnak tartja, vagy éppen lecicázhatja. Ami, amúgy tök igaz, szóval mi is tudjuk a húgommal, hogy szépek vagyunk, illetve én azt is, hogy ha menstruálok és úgy érezem ellenem van a minden, úgy viselkedek, mint egy macska. Szóval teljesen igazak az állítások, amiket hozzám vágnak nálam 20, 30, 40 évvel idősebb palik az utcán. Egy nő miért nem fütyül meg srácokat, miért nem mondja nekik, hogy szia cicus, van gazdád? Miért viselkedik máshogy az alpári nő és az alpári faszi? Merthogy amíg az alpári faszi verekedni és dugni akar (idegenekkel!), addig a nő vitatkozik és vitatkozik és vitatkozik… kikkel? Hát nőkkel.

            Mennyi olyan oldal kering a neten, hogy a nők 90% - a életük során már élt állt szexuális vagy verbális zaklatást. Én tökre meg tudom érteni ezt a bosszúállosdit is, kicsit a férfiak is érezzék már milyen, ha a kocsiból rájuk fütyülnek, vagy ha este gyorsléptekben kell sétálnod mindenhova, nehogy valaki megkörnyékezzen. Csak az a baj, hogy nem működne. Nem működne, mert míg a nők másokkal foglalkoznak, addig a pasik full leszarják ezt és csak a könnyű dolgokra szeretnek koncentrálni. Talán még dicséretnek is vennék, ha egy hatvanas nő lecicázná őket. Egyébként azt hiszem, érdemes ezt a példát követni. Mármint én most nem tabusítani akarom a nőkkel szembeni verbális és testi erőszakot/zaklatást. Én csak azt mondom, sokkal célszerűbb megőrizni a női mivoltunkat akkor, ha nem figyelünk ezekre, esetleg ugyanúgy poénra vesszük, akár barátokkal, családdal, mint a férfiak. Kivétel a testi bántalmazást, mert az egy nagyon komoly bűncselekmény.

            Emlékszem egyszer az egyik barátnőm mesélte, hogy egy férfi a nyáron oda állt eléjük a farkát tartva és élőműsort adott nekik arról, hogyan is tud himbálózni a harmadik lába. A barátnőm pedig a rendőrséget hívva futni kezdett a pasi után. Merthogy a nők erősen bele vannak tolva abba a szerepbe, hogy túlreagálják az utcai zaklatást, minimalizálva vannak az ilyen estek, csak mert nőkkel történnek. Meg persze azért is, mert a néhány évvel ezelőtti #metoo mozgalom egy kalap alá vonta a szexuális erőszakot a füttyögéssel, ezzel pedig szerintem teljesen jogosan meg lett kérdőjelezve az objektív nézőpont a zaklatás terén.

            Valamelyik nap álltunk a húgommal a parkolóban, apukánkra vártunk, és a járdán velünk szembe állt egy szerelmespár. Mármint tényleg csak álltak ott a parkoló közepén és falták egymást. Mi a húgommal pedig köhögő versenyt tartottunk, illetve én köhögtem a náthám miatt, ő pedig próbált hasonló hangot imitálni. Nos, annyira beleélte magát, hogy ő maga is meglepődött a hangon, amit hallatott én meg elnevettem magam ezen. Ekkor megszólalt a mögöttünk álló pali:

            - Azért ne hányj ide, jó? Köszi.

A húgommal értetlenül néztünk össze.

            - Fú, hát én ezektől hányok ide mindjárt, menjenek ők odébb, vagy mit akar, vigyem én el az autót innen?

Miután pedig beszálltunk a kocsiba apukám is hozzáfűzött egy megjegyzést a témához: ilyenkor kell tovább köhögni. Vagy tényleg hányni egyet. Egyébként, ahogy beültünk a járműbe a gerlepár lement a metróba, tehát, hogy inkább megfagynak, csak be tudjanak szólni.

            Nem tudom, hogy van-e megoldás erre. Azt hiszem, itt tényleg csak az működik, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, a velünk történtek ne maradjanak bennünk traumaként tovább. Megtanítani a húgainknak, hogyan kell használni a kulcsot fegyverként… jó rendben, most elviccelem, pedig ez egy komoly téma, csak nem tudom, mennyire kell komolyan venni. Mármint érti, a rák is egy komoly téma, aztán az ember csak azért is a tűző napon alszik nyáron, cigizget, hátha megnövelheti a betegség kialakulásának esélyét a testében.

            Mint minden másban, itt is fontos a szubjektivitás és az, hogy a saját boldogságom irányába terelgessem magam. Igen, tudomásul kell venni, mi történik a világban, hogyan alakul a nők helyzete a 21. században, de nem lehet ezt mind a szívünkön hordani. Mert szorongást vált ki, a szorongás pedig egy bizonyos egészséges határon túl egészségtelenné válik és növelheti egy komoly betegség kialakulását. Például a rákét.

            Szóval cicafiúk és cicalányok, a világotok csak akkor marad a nemiség béklyóiban, ha úgy akarjátok és hagyjátok is. Mert a változás sosem akkor következik be, ha csak beszélek róla. Mindig több kell hozzá.

Bevallom az első dolog, amit a cím megírása után tettem, az az volt, hogy azonnal lejjebb lapoztam az oldalon, egyetemi folyosó révén sokan mászkáltak mögöttem és bár a téma az éppen azt a fejtené ki, miért káros szerintem a tabusítás a szexben, mégis én magam éreztem, hogy talán nem mindenki nézne olyan természetesen a címre, mint én. De csak is azért, hogy ellentmondásokba keverhessem saját magamat; a titokzatosság igazán vonzó, azt mondják.

            Térjünk vissza a témára. Emlékszem, amikor a húgom egyszer rákérdezett az egyik könyvben egy jelenetre, ahol az író nagyon ügyesen burkolta balladai homályba a szexet, hogy a kamaszok a saját érettségük szerint tudják azt értelmezni. Ő mégis megkérdezte mi történt ott, azon az oldalon. Én pedig aranyosan elmeséltem, hogy van az a dolog, amit magunknak is csinálhatunk és jó érzés, de van olyan, hogy ezt más csinálja nekünk, megosszuk valakivel, mint itt könyvben is. Ő pedig furán nézett rám majd megkérdezte kissé leereszkedő hangon: Tehát megujjazta, ugye? Meglepődve néztem rá, miközben arra gondoltam mi a fenéért tud egy 13 éves lány ilyen fogalmakat. A következő kérdése pedig, amit feltett nekem az volt, hogy az milyen érzés. Én pedig nem tudtam hirtelen hogyan reagáljak, vajon mit mondana az anyukám ilyen helyzetben, vajon helyes-e egy kiskamasznak az ilyen fokú intimitásról ennyire konkrétan beszélni, vajon milyen megjegyzéstől fogja úgy érezni ez egy rossz dolog és titkolnia kell? Azt hiszem nemcsak annak a félnek kell kicsit levetkőznie a gátlásait, aki felteszi a kérdést, hanem annak is, aki válaszolni fog rá. Mai napig emlékszem a biosz tanáromra, akinek 30 kamasz előtt kellett volna beszélnie a szexről, de ő inkább azt választotta, hogy a tankönyvben nézzük meg az ábrákat, majd töltsük ki aszerint a munkafüzetet is. Én nem akartam ugyanezt megadni a húgomnak, ezért elég őszintén beszélgettem vele mindenről, amire kíváncsi volt. Nos, a végén nem tudom ki érezte magát kínosabban. Amennyire gyorsan változik a világ, éppen annyira vannak jelen az előző generációk szokásai is. Ezért érezzük úgy, hogy egy előrehaladott társadalomban is kínos, ha valaki a szexről, a játékszerekről vagy egyéb más dolgokról beszél. Pedig aztán tényleg, ezek négy fal között, partnerrel (vagy partnerekkel) mennyire evidens és természetes dolgok. Csak nem beszélünk róluk, mert az embert könnyen beskatulyázzák vagy kinézik emiatt, a többség pedig annak él, hogy a társadalomnak megfeleljen, félünk az ítélkezéstől, ami esetleg minket érhet.

            Az a baj a tabusítással, hogy az emberben akaratlanul is elültet egy gondolatot, hogy ezt nem szabad, ez titok, erről nem lehet szólni, mikor pedig baj történik, ott maradnak egyedül egy megoldandó problémával. Terhes, őszintétlen kamaszok, akik nem tudják, hogyan beszéljenek a szüleiknek a szexuális életükről. Pedig annyi mindent meg lehetne előzni, ha nyitottabbak lennénk a tabuk semlegesítésére. Elvégre ki a franc szeretne egyáltalán csak egy barátságban úgy létezni, hogy tudja, néhány dologról nem szabad beszélnie, mert tabu? Nem a témák a kellemetlenek, hanem az ilyen kapcsolatok és a belefektetett energia, amit arra pazarolunk, hogy odafigyeljünk folyamatosan, mit ne mondjunk ki.

            De nem csak a barátságokban, sokszor a párkapcsolatainkban sem beszélünk arról, ami az ágyban történik, pedig ennél egyértelműbe dolog semmi nem is lehetne. Vagy nem? Szerintem ez nem csak a tabusításról szól, arról is, de van szerintem lelki oka, ha valaki nem mer megnyilvánulni arról, mire vágyik, vagy mi történt vele, amire vágyott. Mintha tele lennénk gátlásokkal, ha a szexről van szó. Mi okozhatja ezt? Legtöbb esetben a szülő rossz reakciója, ha mondjuk, a gyerek rájuk nyit aktus közben, vagy ha az állatkertben a nősténymajomra rámászik a pasi majom és a gyerek szemét eltakarja a szülő, vagy azt mondja, ne nézz oda. A gyerek tuti, hogy csak azért is tagadni fog a lázadás ellen és mivel az lett felé kommunikálva, hogy ilyet nem lehet nézni, ilyet nem lehet, erről nem lehet beszélni, úgy nő fel, hogy esetleg soha nem lesz nyitott egy ilyen beszélgetésre senkivel.

            Igazából talán a lányoknál jobban megfigyelhető ez a halk szavúság, ha a szexről van szó. Nem hallottam még nőt őszintén a szexualitásról beszélni. Férfit igen, még a könyvekben is az apa vállon veregeti a srácot, ha megkapott egy lányt, míg a nőknél sokkal nagyobb és kényesebb kérdéseket tesznek fel, ha például a szüzességről van szó. Tényleg. A szüzességnek vajon ma még van olyan szimbolikus jelentése, mint anno a nagyszüleinknél? Miért csak a lányoknál fontos a szüzesség elvesztése? És ezek a kérdések vajon a testiség vagy a nemi szerepek körébe tartozik? Egyébként, ami talán még kiemelhető a két nem szexualitása között az a pornónézés és a testi vágy. Igen, a lányok is néznek pornót, és igen, a lányok is lehetnek kanosak. Csak ezeket nem hangoztatjuk, mert megmaradt az az álarca a lányoknak, hogy a szűziesség fehér ruhájában kell sétálniuk.

            Nekem a téma a másik oldala se szimpatikusabb sokkal a tabusításnál. A Netflix egyik sorozata a Sex Education figurázza ezt ki nagyon jól, hogy a Z generáció mennyire túl tudja tolni az egészet, az idősebbek pedig mennyire makacsok tudnak lenni a témában. Merthogy rendben a szexuális magánéletünk és az identitásunk senkire nem tartozik, nem mesélek erről egy jött-mentnek az utcán. De a gátlásaimat levetkőzhetem olyan emberek előtt, akikkel komfortosan érzem magam, mert az egészséges. Arról pedig, hogy fel kell-e mindenhol vállalni melyik nemhez vonzódunk… ha megkérdezik van- e csajod akkor legyél elég bátor azt mondani, nekem barátom van, ne az internet és a nézettség miatt álljon ki valaki ezzel.

            Ezt a témát azzal a mondattal zárnám le, amivel a húgomat nyugtattam meg: ne aggódj, a fiúk is sírnak és a lányok is szoktak maszturbálni. Rendben van.

Amikor elkezdtem az egyetemet én azt hittem, itt mindenki legalább annyira intelligens, mint egy majom. Látja az olvasó, hogy eleve nincsenek nagy elvárásaim, nem is voltak, mégis minden alkalommal meglepődök, hogy ezeket az icipici elvárásokat is össze lehet törni. Tanulság, hogy egyáltalán ne legyenek, mivel ha azokra rácáfolnak, azt hiszem csak még nagyobb sebbel a szívünkben haladunk tovább. Mellesleg tudta, hogy a csimpánzok intelligensebbek a gyerekeknél? "Egy kísérletben a jutalmul szolgáló tárgyat úgy helyezték el, hogy a kísérletben szereplők csak egy bottal érhették el. Míg a csimpánzok egyből a bottal próbálták kihalászni a zsákmányt, a kisgyerekek játszani kezdtek a bottal, de végül nem használták a jutalom megszerzéséhez. A kísérlet azt bizonyította, hogy a csimpánzok inkább hajlanak önálló gondolkodásra a cél elérése érdekében, mint a gyerekek, vagyis ez cáfolja azt az általános hipotézist miszerint az ember okosabb, mint az emberszabású majmok." Talán mégis túl nagy elvárásom volt…

            Emlékszem a második megszólított egy szőke lány, akinek a kisugárzása azt kommunikálta felém, hogy fussak, rohanjak, meneküljek. Én mégse tettem, mert az emberekbe vetett hit állítólag fontos, és azt visz minket előre az életben. Aha. Egyébként megjegyzem; nincs gondom a szőkékkel, akármennyire úgy tűnik, nem vagyok hajszín rasszista. Rasszista még lehetek ettől függetlenül. Valamiért a filmtörténet során úgy alakult, hogy a szőke hajú nőket egy bugyutácska szerepbe toltuk, így minden vígjáték filmben, ha megjelent egy vasalt hajú szőkeség, tudta a néző, hogy na, őt kell rühellni. Talán azért mert a tökéletességet a szőkeséggel és a kék szemmel vonjunk párhuzamba. A rómaiak is Vénuszt szőke fürtökkel alkották meg, arról nem is beszélve mennyi festő ábrázolta ugyanezen tulajdonság jegyében. Közismert, hogy a nők önmaguk ellenségei, és mit utálnak a legjobban a nők? Ha valaki szebb náluk. Vénusz, a szépség (és szerelem) istennője, képviseli a tökéletességet, tehát minden szőkét utáljunk, mert ők viselik a tökéletesség jegyit, és mivel mi nem vagyunk azok, ezért csak ítélkezni lehet felettük.

            Szóval második napján az egyetemnek, egy ilyen szőke, csuda lányt ismertem meg, majd kezdtem el menekülni előle, mert nem tudtam mit kezdeni az emberi butasággal, amit képviselt. És ez nem a szőke hajából adódóan következtethető! A kérdések, amiket feltett nekem, hasonlóak voltak azokhoz, mikor a 6 éves unokatestvéremmel beszélgetek. Én továbbra is annak a híve vagyok, ha valaki boldog azzal a tudással és intelligenciával, amivel él, akkor csak élvezze az életét, rendben van, elhiszem. De én nem vagyok boldog, ha ilyen emberek vannak körülöttem, szóval értse meg az olvasó, nem azért nem beszélgetek vele, mert előítéletes vagyok. 

            Van egy magyarázat arra, hogy a buta emberek miért olyan magabiztosak, az okosok pedig miért vannak tele kételyekkel. Vegyünk egy lapot. Rajzoljunk rá egy kicsi kört. A körön belül van minden tudás, amivel egy ember rendelkezik. Érzelmi intelligencia és IQ egyaránt. Láthatja, hogy nem túl nagy a kör tartalma. A kör körvonalával érintkező külső rész pedig az a tér, az a tudás, ami még nincs az illető hatalmában. Tehát az is egy igen kicsi felület. Most rajzoljunk egy jóval nagyobb kört és gondoljuk el ugyanezt. A kör belsejében található az a tudás, amivel rendelkezik, a felületével érintkező rész pedig minden, amit még nem tud. Láthatjuk, hogy mindkét rész sokkal nagyobb az előbbihez képest. A következtetés az, hogy a buta ember keveset tud, így nincs is képben azzal, hogy mennyi mindenről nem tud még, hiszen a kör kerülete is igen kicsi. Az okos ember mivel rendelkezik tudással, azt is látja, mennyi mindenre nincs még rálátása és ettől elbizonytalanodik. A buta ember pedig magabiztos marad a kis körével, a kis tudásával

            Van egy tanárom, filozófiát tanít. Az első hónapban nem jött iskolába, mert folyamatosan beteg volt, mikor pedig megtartotta az első órát, akkor is beteg volt. Belépett a terembe a kis teájával és annyit mondott: Ma csak 45 percet fogok dumálni, mert többhöz nincs kedvem. Aztán elővette a cigijét, felült az ablakba és elkezdte szívni a nikotint. Minket pedig arra buzdított, ha kívánjuk, mi is tegyünk ugyanígy. Mármint ott a teremben. Szeretem az ilyen embereket. Teljesen elvannak a kis világukban, nem érdekli őket, mit gondolnak róluk mások, és tudja mit? Látszik rajtuk, hogy boldogok. Nem hiszem, hogy lenne ennél fontosabb.

            Merthogy hiába a hajszín, az identitás, a bőrszín, a nem, az intelligencia, ha önmagammal nem vagyok megelégedve, teljesen mindegy milyen visszajelzéseket kapok kívülről. Van egy barátnőm, aki folyamatosan szorong, és mostanában sokat panaszkodik is, pedig tudja, melyik nemhez vonzódik, szőke, tehát tökéletes, fehérbőrű, tehát sok előnye van a világban (mondtam, hogy lehetek még rasszista), és mégis-mégis boldogtalan tud lenni. Napi félóra öngondoskodásba kerül, hogy 2024-ben jobban szeresd magad. Vagy félóra bagózásba egy tea mellett…Teljesen mindegy melyiket választod, a lényeg, hogy dolgod van, gyerünk ,emeld meg a lusta segged és uccu neki!

Amikor egy magyar kimegy külföldre, kicsit megkapja azokat a megjegyzéseket, hogy te is majd rájössz kint mennyivel jobb, kint mennyivel szebb, mennyivel rendezettebb, mint itthon. Eleve már úgy mész ki külföldre, hogy azt hiszed, ez most az Istenek lakhelye, mert nálunk otthon a perui földicseresznye 1100 forint, bezzeg Hollandiában csak 0,8 euró, ami átszámolva 300-305 forint körül mozog. Megértem, hogy az emberek miért nem akarnak egészségesen étkezni, hát kurvasokba kerülne az életmód.

            Azt hiszem, amit a leginkább ki tudok emelni, mint különbség a két ország között, az a tisztaság. Egész Hollandiában minden apró település tiszta, összeszedett. Nálunk ez a legnépszerűbb kerületről se mondható el mindig. Mindenhol bicikli utak, a fővárosban alig látni kocsikat, inkább kijjebb utaznak azzal az emberek, és tiszta is a levegő! Teljesen máshogy állnak az élethez és szerintem ennek az egyik oka az, hogy nincs a politika a közéletben. Nálunk minden erről szól, családon belül is, ha valaki nem FIDESZ-es, vagy éppen FIDESZ-es azonnal megy az anyázás, a gyűlölködés, mert egyszerűen azt mutatják nekünk a plakátokon, a tv-ben (ha egyáltalán még néznek az emberek tv-t), hogy egy jó van, egy jó lehet, egy igaz van, és csak is az az egy igaz lehet. A kormányunk nem vállal felelősséget, hát az emberek mit csinálnak? Állunk, mint Rozi a moziban, hogy hülye idősebb generációk, elrontják az országot a választásokkal, ezért kimenekülünk az országból, mert az állam már megvette a Libri-t is és nemcsak, hogy le vannak fóliázva a könyvek, de elkezdtek bizonyosokat a forgalomból ki is vonni. Kinek kell ez? Hogy lehetséges, hogy nagyobb biztonságban érzem magam egy olyan fővárosban, ahol a könnyű drogok használata engedélyezett, mint itthon a Hősök terénél? Miért tesszük egy kalapba a magyarságot és Magyarország igazgatását? Nem engedik az embereknek, hogy önálló véleményük legyen, vagy mindhalálig FIDESZ vagy mind haljon meg, aki FIDESZ-es. Miért?

            Hollandiában, Amszterdamban az a szép, hogy az emberek szabadon élnek. Megadják maguknak azt a szabadságérzetet, amit mi is megadhatnánk saját magunknak, de nem tesszük, mert szarunk felelősséget vállalni. Nézem a holland embereket, ahogy sétálnak át az utcákon, ahogy futnak a villamos után, ahogy ülnek a padkán és füveznek, ahogy egymásra mosolyognak kézen fogva és egyik sem néz ki erőltetettnek, egyiknél sem éreztem, hogy szorongás lenne mögötte. (Fontos megjegyezni, hogy az általánosítások nem mindig igazak, de minden hazugság félig igaz!) Szívesen élnék ott, nem feltétlenül a fővárosban, de valami hasonló környezetben, egy holland kisvárosban tulipánok között, betépett tehenekkel. Csak egy gond van. Egyrészt, hogy bár a füvezett tehén igen szórakoztató lenne, nagyban éljük az állatvédelem századát, szóval ez a vágyam kapásból nem teljesülne. Másrészt, nem lenne az otthonom. Nem lenne az, mert én itt nőttem fel, itt van a családom, ideköt minden emlékem, és én szeretem, hogy ezt a választékos nyelvet tudhatom az anyanyelvemnek, még ha néhányunk nem is tudja helyesen írni meg beszélni. Nézni, hogy valami, ami szép is lehetne, ennyire haldoklik én pedig közben elmenekülök tőle, mert máshol jobb, olyan érzéseket kelt bennem, mintha nem vállalnék felelősséget magamért. Ez az én országom is, nemcsak azé, aki kormányozza (sőt őket csak megbízta a nép ezzel a feladattal),  bár sok mindent szarul csinálnak, vannak szép hagyományaink, mint a tűzijáték például, ami nem pénzkidobás, bár természetvédelmi szempontból nem fűznék hozzá semmit inkább, nem pénzkidobás, mert azzal a sok száz emberrel együtt, ahogy nézed és hallgatod első Szent István történetét, majd valaki elüvölti magát, hogy „hajrá magyarok” én nem arra gondolok, hogy hajrá FIDESZ. Ez a picike ország az otthonom. Menekülés helyett küzdhetnénk is érte.

            Szóval igen, tényleg megvette az állam a Libri-t. Hozzájuk száll a misi, de milyen jó, hogy már nem vagyok gimis, ugye? Nekem nem kell megtapasztalnom a státusz törvény következményeit. Meg aztán, mi az nekünk, teljesen rendben van az oktatás, nem igaz? Egyébként azt tényleg felháborítónak tartom, hogy Németországban a nutella 600 forint, itthon pedig 1200, mikor kint sokkal jobban keresnek, itthon pedig a legtöbben kaparják a falat hónapvégén. Jó, nem baj, legalább füvezni lehet, hogy kiengedjük a gőzt. Ja. Nem. Jó, akkor a k*rva anyját mindenkinek, üdv itthon.

A minap elmentem moziba a húgommal, mellettünk két kamaszlány ült, maximum 15 évesek lehettek. Éppen egy megható résznél tartottunk, mikor is az egyik elővette a telefonját, hogy üzenetet küldjön (?), insta story-t (?) készítsen. Szeretem megfigyelni az embereket, mert sokat mond el róluk, csupán csak az is, hogy beülnek egy filmre, de képtelenek rá odafigyelni. Mármint tényleg minden figyelmüket rászentelni. Minek megyünk el moziba, ha csak mutogatni akarjuk, hogy voltunk ott? Érted, ha nem jöttek volna, hanem szépen megvárják, hogy letölthető legyen a film vagy tudom is én, akkor lett volna hely a táskáinknak. Panaszkodás pipa.

            Hatalmas rajongás van az új Barbie film körül, amit én először nem értettem, hiszen kicsit bugyutának tűnt, bár Margot Robbie-ra tökéletesen illik a szerep és tökéletesen játszotta is azt. A film egyáltalán nem volt bugyuta, egyszerű, meg se közelítette ezeket a fogalmakat. Igen, pontosan ilyen amikor egy könyvet elítélünk a borítója miatt.

Nagyon szépen beleszőtték a feminizmust, a fasizmust és talán picit a történelem örök körforgását is. Barbieland az a hely, ahol a nők töltenek be minden vezetői pozíciót, döntenek az emberi jogokról, lényegében ők a világ irányítói. Mellette pedig erősen hangsúlyozva van, hogy a férfi élete csak akkor teljes, ha egy nő, azaz Barbie észreveszi őt. Ellenben a valósággal, ahol sokkal inkább a férfiak döntenek, és a lányoknak olyan párt kell választaniuk, akik mellett nőnek érezhetik magukat. Ennek a két világnak az összehasonlításán alapul igazából a film. Melyik a jobb? Melyik a rosszabb? Van-e jobb illetve rosszabb?

            A 21. században tök aranyosan össze szoktak ülni a feministák, megbeszélik a női gondokat, nehézségeket, hogy szerintük mi lenne a megoldás, de ennyi. Beszélnek csak róla. Nem lehet megváltoztatni egy egész rendszert néhány beszélgetéssel eltöltött órával. A férfiak lettek a Biblia szerint előbb megteremtve, aztán mikor Isten megérezte, hogy hiányzik valami mellőle még, megalkotta a nőt is, de mégis csak a férfiak voltak az elsők és maradtak volna az utolsók is, ha nincs a nő. Ez így szép szerintem. Egyik sem jobb a másiknál, a férfiak megölik egymást földrészekért, a szerelemért. A nők pedig bántják egymást az érzékenységük, kicsinyességük miatt. Nincs olyan, hogy csak nő vagy csak férfi. Olyan van, hogy a nő és a férfi. Egyik sem zárhatja ki a másikat. Mint a tizedikes matektankönyvben a logika témakör, ott is ezt tanultad csak nem emberekkel... és nem érdekelt.

            A filmben van még egy fontos fogalom, ami végül is kifejtésre kerül, ha eléggé odafigyelünk. Mi az ember? Mitől lesz valami/valaki emberi? Legújabb hír a nagyvilágban, hogy a mesterséges intelligenciával már képesek lesznek filmeket írni és színészeket helyettesíteni. Miért szeretjük annyira a filmeket? Mert hiába kitalált történet, karakter, esetleg világ, mindegyikben van valami emberi, amit nem tud a technológia megalkotni. Valami megfoghatatlan, amit csak érezni tudunk, mi emberek. Amikor a szülő meglöki a gyereket a hintában. Amikor az apuka hagyja a kislányának, hogy kisminkelje.  Amikor a nagymama addig noszogat, hogy egyél még, míg végül csak azért is leküzdesz egy süteményt a hatodik fogás után. Amikor a parkban ülve látod a szerelmeseket a padon, és nem beszélnek, csak nézik egymást. Amikor elszáll előtted egy pillangó vagy egy katicabogár. Amikor a kávézóban újságot olvasó embert látsz. Amikor a könyvtárban végighúzod a kezed a könyvek gerincén. Amikor a hajléktalan poharában apró landol. Amikor letörten ül valaki egy széken és nem tehetsz semmit ellene. Amikor eső után kimész és megérzed a friss ázott beton illatát. Amikor ráfekszel a víz felszínére és csak lebegsz. Amikor gyerekeket látsz teadélutántosdit játszani. Amikor a vonatból nézed a melletted elhaladó tájat. Amikor felszáll a repülőgép. Amikor az égen keresed a szivárványt zivatar után. És amikor rád mosolyog az, akit szeretsz. Ezeket nem lehet létrehozni. Ezek hoznak létre minket, embereket. És ennél nagyobb kincs, hogy van lehetőségünk megélni ezeket az élményeket, nincs. Mennyien halnak meg körülöttünk betegségben, balesetben. Akkora ajándék, hogy élhetünk, az pedig, hogy valaki filmen keresztül mondja ezt el, mint író, mint rendező, mint színész, mint bármi, annál nagyobb fejbekólintás már csak az lehet, ha megtapasztalod, hogy van esélyed ezt az egészet elveszíteni.

            Van-e célunk azon kívül, hogy élvezzük a napjainkat, éveinket? Van-e célunk azon kívül, hogy a legtöbbet hozzunk ki önmagunkból? Hogy a legboldogabbak legyünk? Mert szerintem, ha lenne, ha ennél többet kéne véghezvinnünk ebben az életben, akkor nem embernek lennénk teremtve.

Valójában mi is a féltékenység? Miről és kiről szól? Mindenki érzi, vagy csak néhányunk? Miért hangsúlyozzák, hogy az emberek nem szeretik, ha valaki féltékeny egy kapcsolatban? Mikortól különböztetjük meg a féltékenységet az aggódástól?

            Emlékszem, egyszer beszélgettem egy fiúval (nem férfi, hangsúlyozom, nem férfi), akit nagyon kedveltem és egyszer írta nekem, hogy most egy picit nem lesz elérhető, mert átmegy hozzá az egyik régi lánybarátnője, de nincs para, ne aggódjak. Visszaírtam, hogy rendben, nem vagyok féltékeny típus. Mire egészen gyerekként kezelve megkérdezte, voltam-e már kapcsolatban? Az átlagember arra gondol, szemét pali, udvarol valakinek, erre másokat visz a házába. Én meg arra gondoltam, oké, hiszek neki, barátok, tőlem azt csinál a barátaival, amit szeretne. De miért kezel le? Nincs olyan, hogy valaki nem féltékeny? Vagy azt akarja, hogy féltékeny legyek? A legtöbb gond ott kezdődik, hogy a felek nem kommunikálnak őszintén egymással. Érted, ha a srác azt mondja, kérlek, tegyél már egy picit úgy, mintha halál féltékeny lennél, eljátszom én, megkérdezem hogy néz ki a csaj, mi a neve stb. De nem kérte. Engem meg nem érdekelt a lány.

            A féltékenység egy romlandó árú, amit az ember akkor kap meg a postától, ha valakivel érzelmi kapcsolatba keveredik és nincs rendben önmagával. Féltékeny vagyok a csajra/pasira, mert mi van, ha a másik jobban érzi magát vele, mint velem? Mi van, ha szebb, mint én? Mi van, ha beleszeret? A féltékenység arra a személyre mutat rá, aki érzi. Ez így persze a fogalom szűk meghatározása. De először kezdjük ezzel. Ha rendbe teszem az önértékelésem, és tudatosítom magamban, hogy elég szép, elég érdekes, elég vicces vagyok, a másik engem választott, ezzel a lélekkel akar lenni, innentől kezdve bármi, ami vele történik már nem az én hatásköröm. Ha kinyírom az illetőt az igen, de féltékenységből légyszike ne csináljunk ilyet. Meg egyébként se. Szóval, igen, a féltékenység arról az emberről szól, aki érzi, nem a másikról, hiszen senkinek nincs kiírva a fejére, hogy féltékenynek kell lenned, mert a Saci sokkal érdekesebb, mint te. Ha engem mégis zavar vagy a határaimmal szemben megy az, hogy a barátom a Sacival találkozik, tölt időt, akkor szépen diskurálok erről, hiszen rendbe tettem magam és nem félek beszélni a szükségleteimről.

            Ismerek egy párt, ahol a fiú nagyon ideges lesz, ha a lány helyette a barátnőivel megy el kávézóba, étterembe, bulizóhelyre. De akár vissza is kanyarodhatunk az én példámra. Tegyük fel, nagyon ideges vagyok attól, hogy tudom a sráchoz át fog menni valaki, míg én 143 km távol vagyok tőle. Ha ezt magamban tartom, féltékenységgé növi ki magát, majd túlgondolássá a végén pedig a barátnőimnek panaszkodok, hogy szemét pali, tuti megcsal. De, ha én ezt lekommunikálom a fiúkának, hogy figyelj ide, én ideges vagyok, ha más lányokkal találkozol kettesben a házadban, nem annyira esik jól ez nekem, szeretném, ha máshogy lenne ez megoldva, akkor én máris leteszek magamról egy terhet, kimondtam, nincs bennem, nem engem mérgez. Erre a legtipikusabb reakció általában az, hogy "jaj, de hát édesem, te olyan szép vagy, ne legyél feszült emiatt". "Leszarom. Tudom, hogy szép vagyok, de zavar baszki". Mindenkinek vannak határai, amiket be kell tartani egy kapcsolatban, ha meg szeretnénk őrizni az egészséges állapotunkat. Szóval, ha én kimondom a határaimat, a másik pedig szarik bele, akkor tudom, hogy ő nem az én emberem, nem ugyanazt szeretnénk az élettől, nem tiszteljük egymást ugyanúgy és ezen érdemes elgondolkodni: biztosan ez kell nekem? Feszült és féltékeny szeretnék lenni? Ugyanakkor elkezdem magamat is vizsgálni: rendben vagyok önmagammal? Biztos, hogy a másik zavar és nem az, hogy valamit nem mondok ki?

            Én szeretem az egyszerű megoldásokat. Szeretem lekommunikálni, mire van szükségem, nem addig húzni – nyúzni, míg a végén egy nálam hatalmasabb káosz lesz belőle. Mert a féltékenység örvényében könnyű elfelejteni, hogy vannak egyszerű, járható utak is. Ezt a jelenséget még a social media-ban figyeltem meg, ahol az emberek hihetetlenül idegesek lesznek, ha a párjuk valaki másnak a képét likeolgatja. Honnan ered megint csak a rossz érzés? Nem mondtam el a másiknak, hogy nekem sokat jelent a like. Nem mondtam el magamnak, hogy értékes ember vagyok, és kurvára semmit nem számít egy szívecske egy kép alatt. Kommunikáljunk és viselkedjünk bátran, mert a  felnőtt kifejezés csődje, ha mindenki nyuszi beszélni aztán nézünk, mint Rozi a moziban, hogy miért fut zátonyra minden, ami fontos az életemben, vagy amit fontosnak hittem. Persze olyan is van, hogy valami nem működik, érezzük, hogy a határaink, az értékrendünk, a terveink nem egyeznek a másikéval, és ilyenkor megszüntetjük az adott kapcsolatot. De ehhez is bátorság és önmagunkba vettet hit kell.

            Tehát, nagyon fontos, ha a postás hoz nekünk egy csomagot, rajta a féltékenység szóval ellátott címkével, adjuk szépen neki vissza, vigye tovább másnak, mi pedig nyugodtan és szabadon sétáljunk el a kaputól.